Leckék lemondásról, egóról, szeretetről...

Hangulat



Megint megérte elmenni Govinda Klubba. Kicsit emlékeztetni magam. Arra, hogy több a világ, mint amit a szemünkkel látunk.

Hogy több, ami történik velünk, mint puszta pech, puszta véletlen, puszta "történés".


Érdekes, hogy amikor az érzelmeink működnek, mennyire "észrevétlenül" csúszik ki a kezünkből a tudatosság, az önzetlenség...
Minden, ami az ösztönös, anyagi viselkedéselemeink elnyomására tanult magatartás.


Két mondat elég volt átértékelni bennem az elmúlt hetek történéseit.


Elvesztettem egy csatát.

Elhibáztam egy kihívást.

Elbuktam önmagammal szemben.


Vagy nézhetem onnan is, hogy egy évig álltam a sarat az egómmal, az önzésemmel szemben. :)

Már egy egész évig sikerült fenntartani az önzetlenséget. Nem 100%-osan, de...
Elfogadás, szeretet, önzetlenség - úgy, hogy mindent megtettek a szervezők, hogy ne legyen könnyű. :)

Szóval nézhetem innen is.


Egy biztos, felismertem. Felismertem, hogy még mindig bőven van mit tanulnom.

Most az az aktuális kérdésem, hogy vajon várnunk kell-e a következő alkalomra, amikor számot adhatunk a tanultakról ("majd jön")?
Vagy az aktív cselekvéseink,  választásaink révén fogadjuk el az újabb és újabb lehetőséget a bizonyításra?


"Lemondás."

A keleti filozófiák (védikus) szerint az út a megvalósításhoz ("a sikerhez").

Minden, amivel nehézséget, kényelmetlenséget vállalsz, és a cél érdekében teszed, felfogható "lemondásnak" - hiszen lemondasz minden jobb dologról, amit éppen csinálhatnál - a cél érdekében.



A végső lemondás, amikor magáról a célról mondasz le - illetve a görcsös megvalósítani akarásról...



Hihetetlen hála önt el, mikor felismerem, hogyan tanít az Élet, Isten, az Univerzum (kinek, mi tetszik)...

Felszabadító élmény, mikor az előző pillanatban még negatívan értékelt, "rosszként" felfogott történést új fényben látom, és felismerem, miként is szolgálta az adott történés a fejlődésemet...! :)

Ez talán az egyik legnagyobb adomány, amit kaphattam...! :)


Hálás vagyok az életem szereplőinek. Tudom, hogy sokuknak nem volt könnyű dolga, felvállalni a maga szerepét.
Egyre jobban látom, mennyire mélyről indultam, és még milyen hosszú az út előttem...

Innen nézve annyi apró gesztust vágyok megköszönni...!

Érintéseket, leveleket, egyszerű szavakat, jelenlétet, közelengedést...


És csak imádkozhatom, hogy valaha legyen lehetőségem viszonozni... :)


Vallom, hogy sosem lehetünk elég figyelmesek...!

Sosem lehetünk elég hálásak az adott pillanatért...





Furcsa belegondolni, hogy hányan lehetnek, akik előtt mindez még rejtve van...

Akik hibáztatnak maguk körül, akik kifelé figyelnek ahelyett, hogy magukba néznének...

Akik haragot táplálnak, akik megsértődnek (megint milyen szépség a magyar nyelvben: "meg sértődöm", mint "megsebződöm"), akik másoktól várják a boldogságukat...

Pedig a boldogság belőlünk fakad... Mások "csak" felismerni, megtalálni segítenek azáltal, hogy lehetőséget adnak számunkra önzetlennek lenni, kivetíteni a szeretetünket...


Most megint tisztán érzem - visszaigazoltnak érzem mindezt az elmúlt hónapjaim által...



Nyugalom, csend és béke van bennem. Lecsendesültek a viharok, elmúlt a sértettség-érzésem, elmúlt a fájdalom.

A helyén hála, és gyermeki csodálkozás van. :) "Isten szeret téged." (Emlékeztek a '90-es(?) évek beli falfirkákra? :) )

Gomolyog bennem, mint éppen-csak-hajnal hűvös levegőjében a köd...



És várakozást érzek - vajon hová vagyunk képesek eljutni, ha ilyen csodák szegélyezik az utunkat itt, az elején...?


:D


Legyetek figyelmesek a pillanataitokban - kifelé és befelé egyaránt!
Ezt kívánom Neked útravalóul! :)

Jó Utat! :D




M.I.