Magunkat nem csaphatjuk be...

Miért olyan nehéz cselekednem, ha ismerem a Válaszokat...?

Tudom, és mégis...


Értem, hogy önmagamban, egészként - mégis nehéz megélnem.

A vágyaim teszik nehézzé.



Igen. Könnyebb együtt lenni, mint egyedül. Könnyebb mással lenni, mint magammal.

Mással törődni, mint a saját feladatommal.

A saját boldogságommal. :)


Talán azért, mert mikor más boldogságát tűzzük ki célul, megvan az illúzió, hogy elérhetjük.

Az ő visszajelzéseit nem halljuk, nem érezzük minden pillanatban, mint a sajátunkat. Magunkat nem csaphatjuk be.

A más boldogsága kapcsán akár még azt is megtehetjük, hogy nem halljuk meg őt, mikor tiltakozik.

Hogy figyelmen kívül hagyjuk a jelzéseit.


Magunkat nem csaphatjuk be.

Minden pillanatban tisztában vagyunk a pillanataink tökéletlenségével. A "boldogságunk" hiányával.


Eh...

Ugye...?

Megint oda lyukadtam ki, hogy a boldogságunkat "odakint" keresni mennyire hiábavaló...


Tehát, ha boldogtalan vagyok valaki mellett, nem érek el eredményt azzal, hogy a "külső tényezőt" (a személyt) lecserélem...
Épp úgy, ahogy azzal sem, hogy a környezetet változtatom.


Hiszen a boldogtalanságom oka bennem van...


Vagyis a boldogságomé is...


Nincs szükségem külső személyre, hogy boldoggá váljak. :)


Nekem magamnak kell megváltoznom...


A kérdés tehát: hogyan...?