Génhiba, vagy amit akartok

"Megint padlón..."

Milyen könnyű lenne letudni ennyivel, és máris sajnálhatnám magam. Vártam egy kiemelkedően eredményes hónapot - aztán igencsak elmaradt a kiemelkedés. Persze nem esik jól, de...

De.

Ruzsa Dóra könyvét véletlenül vettem a kezembe sok héttel ezelőtt. Haladtam vele egy darabig, aztán sokat állt az asztalomon, vagy a táskámban. Tegnap ismét elővettem, és az alábbi intelem érkezett vele a mai napra:






"Megtanítja, hogy szorongás és kishitűség helyett csak tegye a dolgát, kezdjen bele, menjen utána, beszéljen másokkal, s ha így tesz, semmi sem menti meg attól, hogy elérje a célját."


(G. Németh György-ről írja)

Elgondolkodtam.
Magamról. Arról, hogy mennyire kiborultam a minap, mondván, iszonyúan elegem van belőle, hogy sosem lehetek elégedett, hogy sohasem lehetek "elég jó". Mindegy, hogy szakmai teljesítményben, mindegy, hogy anyagiakban, emberi kapcsolatokban, sportban (táncban), stb. "Mindegy", hogy elsősorban magamnak nem tudok megfelelni.

"Semmiben."

Hajtok, fejlődök, és még tovább fejlődök - mégsem elég. Sohasem elég.

Valójában egyetlen dologban vagyok jó - és az a kitartás.

Illetve most még ezt is megkérdőjeleztem. Hiszen mikor M. elment - hagytam.
Mikor B. elment - hagytam.
Mikor eldőlt, hogy nem a diplomámból fogok élni - hagytam.
Mikor a szakkolit elkúrták - hagytam.
Mikor MM. ment el - őt is hagytam.

Nos akkor kitartó vagyok-e...?

Igen, az vagyok.

Évekig küzdöttem minden nő kapcsán - vagy magammal, vagy velük.
Megküzdöttem minden tárgyammal, minden vizsgámmal, a diplomamunkámmal, az államvizsgával és a védéssel is.
Felépítettem, dolgoztam több szervezetért (szakkoli, vendéglátós csapatok, vállalkozás, jelenlegi team).

Éveken - vagy egy bő évtizeden?! - át kerestem a célt, az utat, ami nekem való. Megtaláltam.
Megtaláltam, de nem egyszerűen csak megtalálni kellett - megtalálni, megtartani, újra/jobban felismerni és kitartani mellette.

Olyankor - tucatszor is -, mikor a többség mellettem feladta (vagy még többen bele se vágtak).
Olyankor is, amikor kőkemény leckékkel kellett (kell még ma is) megfizetni az árát egy álomnak, egy hitnek, a szabadságnak, a határtalanságnak...

Lemondások - nem csak anyagi lemondások, de egóbeli, büszkeséget próbára tévő lemondások formájában.
Akkor is, ha a közvetlen barátok sem hittek bennem, akkor is, mikor a legfontosabb vonta meg a bizalmát, rommá alázva ezzel.


Itt vagyok.

Még mindig itt vagyok.

Kitartás volt-e?!

Igen, kitartás volt!


"Ha kérsz valamit, mielőtt megkapod, Isten mindig próbára tesz, valóban akarod-e..."


Hát, Uram...
Valóban akarom! Igen, valóban akarom!


Talán a géneken múlik?

Neveltetésen aligha. Nem én vagyok az egyetlen egyke a világon, akit az anyja nevelt, nem az egyetlen szegény családból, nem az egyetlen, akinek eredt el az orra vére anyai pofontól.

"Nem küzdeni mindig, mindenáron, de soha nem hátrálni meg..."


Nem
Adom
Fel.

Nem érdekel, hogyha nem értik, hogyha nem értenek meg.



Nem érdekel, ha nem hisznek, ha hülyének néznek.



"Megtanítja, hogy szorongás és kishitűség helyett csak tegye a dolgát, kezdjen bele, menjen utána, beszéljen másokkal, s ha így tesz, semmi sem menti meg attól, hogy elérje a célját."



Menni tovább.

Tenni nap, mint nap.
Felszegett fejjel.


Mert "az akadályokat akkor látod, hogyha leveszed a szemed a célról."