Évtizednyi távolból

Hangulat


Hihetetlen, hogy évtizednyi rárakódott por alatt nyugvó emlékek még meg tudnak borzongatni...

Csak némi elfogadás, egy csepp közösség-vállalás - és furcsán-ismerős érzések hullámai cirógatnak.

Mások vagyunk már. Mindketten.
Mégis.


Őrültség, tudom.

Talán félreértés - és csak a magányom húrját zendítette meg, most éppen Ő.




Vagy talán az emberből sosem múlik el igazán egy olyan kozmikus döntés, mint hogy "vele élem le az életem", "Ő lesz a gyermekeim anyja"...


Nem vagyok az eleve elrendelés híve.

A megírt sorsoké.

Valahogy mégis úgy vagyok vele, hogy ok nélkül aligha alakulhatott így velünk...

"Véletlenül" nem lehet így elszúrni valamit, ami olyan átégetően több, mint...




Nagyon együtt voltunk, aztán nagyon eltávolodtunk.


Most - túl egy "fél életen" - újra beszélünk.



Furcsa csoda a szerelem.