Szakad az eső, és hideg van.
Szomorú vagyok. Próbálok pozitívabb hangulatba jönni, zenékkel, akár ezzel az írással...
Szólok, ha sikerült..
Miért érzem magam olyan tehetetlennek?
Úgy érzem, egy vagyok csak a tehetetlenül sodródó tömegben. Mindannyian próbálunk felszínen maradni a hullámzó óceánon, mindannyian keressük a kezet, amibe kapaszkodhatunk.
De vagy nem szorítjuk eléggé, vagy túlságosan szorítjuk - mindenesetre valahogy sosem sikerül egymást "jól fogni", hogy meg tudjuk tartani egymást...
Ha szigorúan kiállok amellett, hogy "én ilyen vagyok" ("én-védelem"), akkor egoista vagyok, és önző. Hogyan várom, hogy valaki szeressen?
Ha alkalmazkodó próbálok lenni, hogy "valaki számára a nagy Ő-vé váljak", akkor elveszítem önmagam, és megfeszülök a kapcsolatomban, akkor sem lesz jó.
Létezik arany középút? Mármint - persze, létezik, de képesek lehetünk megvalósítani?
Egyszerre lenni önmagunk, és szeretni úgy, ahogy a másiknak az értelmezhető szeretetként...?
Vajon mi mindennel kondicionálnak a társadalomban tehetetlenségre...?
Vagy törvényszerű, hogy kialakuljon a tanult tehetetlenség?
Hiszen kölyökként valóban szükségünk van - a szüleink pedig "törvényszerűen próbálnak (túl)szeretni"...? És ezzel nagyon kényelmes lehetőséget teremtenek a tehetetlenségre...?
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)