"...Mikor válunk képessé rá, hogy a problémákat ne meneküléssel, megfutamodással "oldjuk meg", hanem kitartsunk önmagunk, és a másik ember mellett, akinek az együtt töltött idők során ezer boldog percet, ezer mosolyt, ezernyi fáradalmat köszönhetünk...?"
Kérdés 2011-ből.
"...hogy kitartsunk önmagunk, és a másik ember mellett..."
Azt hiszem, elég egyoldalúan gondolkodtam anno.
Csak azt láttam problémának, hogy az emberek nem tudnak kitartani. Hogy a lehetőségük megvan a boldogságra egy kapcsolatban, de képtelenek "megelégedni" vele. Unalmassá válik, és ezért továbblépnek.
Abból az ideálképből indultam ki, hogy ha két ember "szereti egymást", akkor igazából baj nem lehet.
Arra nem gondoltam, hogy ez sem magától értetődő. Hogy két ember tudja egymást szeretni. Úgy, hogy az célba is érjen.
Itt állok ma, és a problémám az, hogy a szeretetem nem ér célba.
Persze, "akkor szeresd máshogy!"
Bizonyos mértékig lehet. Hiszem, hogy meg is tettem, amit képes voltam.
De, ha az a szeretetnyelv, ami zsigerből jön, nem talál megértésre...
Furcsa, hogy olvasva a szeretetnyelvekről, az ember azt gondolja, hogy nem olyan nagy kunszt "más nyelven szeretni" valakit.
(Érintés, minőségi idő, szívességek, ajándékok, elismerő szavak)
A tapasztalatom jelenleg az, hogy - de.
Persze, minden tapasztalat megkérdőjelezhető. A szubjektivitás miatt. Én nem vagyok se Chapman, se Gottman.
Nincs kiterjedt kutatásom.
De ez lehet az egyik tilalom - figyelmen kívül hagyni a szeretetnyelveinket.
Azt hiszem, a kulcs az egyensúly volna.
"...kitartsunk önmagunk, és a másik ember mellett..."
Pusztán kapaszkodni egyikbe, vagy másikba, mindenképp kudarchoz vezet.
Azt hiszem, a kapcsolatokban egymás tiszteletben tartása kell(ene), hogy a közös alap legyen.
A családállítások (amiken részt vettem) egyik első tanítása az volt, "szabad nekem lenni".
A kapcsolatainkban is tudnunk kellene ezt adni egymásnak, első helyen.
"Szabad Neked lenni... Olyannak, annak, aki vagy.
Szabad sérültnek lenned. Elfogadom a sérülésed, és azzal együtt szeretlek."
Azt hittem, ez csak döntés kérdése.
Ma úgy látom, tévedtem.
Van olyan, hogy nem megy. Mert nem mindig vagyunk készen arra, hogy be tudjuk fogadni, vagy el tudjuk fogadni, amit a másik adni tud.
És nem biztos, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy elfogadjuk, hogyha kudarcot vallunk a szeretetben.
Az egyensúly megtartásában.
Abban, ahogyan adjuk a szeretet.
Azt biztosnak érzem, hogy a tiszteletet nem szabad feladnunk.
Mert anélkül nincs többé semmi biztos alap, amibe kapaszkodjunk. Mint, amikor két (úszni nem tudó) ember a tengerbe zuhan.
Ha az egyik kapaszkodóra lel, megtartja a másikat is.
Ha csak egymás keze után tudnak kapkodni, mindketten megfulladnak.
Sosem szabad megfeledkeznünk a másik tiszteletéről. Arról, hogy nem mondhatunk bármit következmények nélkül.
A biztonság egy kapcsolatban nem azt jelenti, hogyha hasba szúrjuk a másikat, nem fog elvérezni ugyanúgy, ahogy egy bárki más.
("Csak" azt, hogy nem kell félnem a hasba szúrástól. Ez lehet a másik tilalmunk - "bánthatnálak, de nem foglak".)
És sosem szabad megfeledkeznünk önmagunk tiszteletéről sem.
Tisztelem magam annyira, hogy nem adom fel önmagam érted. Mert ha megteszem, nem lesz miből adnom. Mert, ha megteszem, megmérgezem a szívem.
Ez lehet a harmadik tilalmunk.
Tisztelem magam annyira, hogy nem megyek bele méltatlan helyzetekbe. Ezzel épp úgy tartalak tiszteletben Téged, a kapcsolatunkat, és saját magam.
Milyen könnyű ezt (is) mondani...
Vajon csak nekem megy ez ilyen nehezen...?
