Támadt egy ötletem.
Kétségbeesett próbálkozás, megmenteni mindazt, ami szerethető az elmúlt 6 évből.
Nem tudunk olyanok lenni, akivel a másik maradéktalanul boldog tudna lenni. Felesleges erőlködni ezen, pláne várni, hogy majd sikerül. Mert a várakozással, és az elvárások-kudarcából fakadó feszültségekkel eltelik az életünk.
Azt hiszem, az elfogadás hiányzik. Ezt kellene valahogy behozni.
Azt találtam ki, hogy írjunk egy ötös listát. Mindenki leírja a számára jelenleg legfontosabb 5 dolgot, aztán listát cserélünk. És megfogadjuk, hogyha ez az 5 dolog teljesül, akkor elfogadjuk az életünket, és a kapcsolatunkat boldognak.
Akkor nem rugózunk azon, ami nincs. Elfogadjuk a többi dologban olyannak a Másikat, amilyen.
Aztán, mondjuk félévente (előre kitűzött rendszerességgel) leülünk, és frissítjük az ötös listát.
Ami továbbra is fontos, úgy érezzük, hogy figyelmet igényel, az marad.
De bármelyik tételt szabadon lecserélhetjük, valami újra.
Ez nem jár azzal, hogy a lekerülő dologra már nem kell figyelnünk - csak a figyelem fókuszát toljuk arrébb.
Aztán félév múlva ismét. Ha szükségét érezzük, hogy egy korábbi dolog visszakerüljön, akkor azt is lehet.
Korábban egy esti "imát" fogalmaztam meg, amit minden este felolvashattunk volna egymásnak, hogy emlékeztessük egymást arra, amit szeretünk egymásban, és arra, ami nekünk fontos.
De csak én írtam meg az enyémet.
Most addig jutottunk, hogy megkérdeztem, le tudunk-e ülni úgy beszélgetni, hogy az alapvetés a békés, tiszteletteljes, pozitív szándék.
Nem tudtunk. Hiába kértem.
"Mert én a sérülésem miatt hallom őt számonkérőnek."
Érdekes, háromnegyed óra kiabálás után, amikor már ismét azt éreztem, hogy felesleges próbálkozni, tudtam másmilyennek hallani a hangját...
"Nem ismer".
6 év minden beszélgetése, a blogom olvasása, 6 év minden veszekedése, kibékülése, félév párterápia, és egy sor családállítás után, amikben ő is látott. 6 év közösen megharcolt harcai, 6 év minden közösen kiállt kihívása után.
Vajon valóban én vagyok a felelős azért, hogy nem ismer...?
Vagy csak a szavak, ha nem hiszik el őket, nem érnek többet, mint egy kútba dobott kő - ami ugyan csobban, ami hullámokat vet, mielőtt végleg elmerül, de mindezt már senki sem hallja...
És a követ sem látja többé soha senki.
Sorsa - hiábavalósága - megpecsételtetett, már amikor áthullt a peremen.
