"...Gondolkodom... Nagyon mélyek a verseid, örülök, hogy ennyit írsz. Én zenélek, így gyászolok.
Tegnap jöttem rá, hogy ez is gyász. Minden egyes pillanatában, minden egyes rítusában ugyanúgy működik, mint mikor valaki biológiailag is meghal a közeledben. Hiszen gyakorlatilag ez történik. Polcz Alaine-t olvasok - részben kell a doktorimhoz, részben nem is jöhetett volna jobbkor.
Mindig segít, ha egy kicsit távolról tudom figyelni magamat. Analizálni, mint az etológus az üveg mögött eszegető kísérleti majmot.
Talán ezért is tudok túlélni. Ezért is könnyebb, nyugodtabb most. Nem tudom. De az biztos, hogy a párkapcsolattal - és főleg a szerelemmel - szemben nincsenek többé olyan elvárásaim, mint régebben voltak. A generációnk gyerek- és tinédzserkori rózsaszín buborékáért nagyon haragos vagyok. Nagyanyáink valahogy sokkal korábban megtanulták a keserű igazságot. De mi csak kergetjük az ábrándokat, az illúziókat - hogy akit "választunk", az majd tökéletes lesz, az majd kiegészít, az majd felemel, majd együtt teljesedünk csak ki igazán, stb.
Mennyi-mennyi elvárás! Csoda, ha ennek a másik egy idő után nem tud, nem akar megfelelni? Vagy mi magunk?
Embernek kell lenni. Össze kell dolgozni. Szeretni kell egymást, lassú, langymeleg szeretettel. Tisztelni kell egymást - őszinteséggel és elhallgatással egyaránt. De tisztán és egyenesen. Csak így lehet túlélni..."
(részlet egy Barátom leveléből)
Köszönöm Neked...! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)