Adni.
Ez a szó, mintha az utóbbi évtizedekben kikopott volna, kiüresedett volna.
A médiából, önjelölt és megcsinált újkori jólmegmondóemberek tollából ömlenek a szállóigék, idézetek, sommás életelvek.
Közösségi oldalakon, tizen-huszonévesek megosztásaiban, posztjaiban, beszélgetéseikben futok bele rendszeresen ilyen, és ehhez hasonló gondolatokba:
Trendi, szexi körítéssel eladják az önzés direktíváit a fiatalabb generációknak, ezzel is csak a magányosok, az "egyedülállók" táborát (értsd: ideális fogyasztó - aki unalmában/bánatában/agépelőtt csokit/chips-et/kólát/energiaitalt zabál/iszik, estébé) gyarapítva.
Trendivé, divatossá teszik a karrierista, "én akarom" gondolkodást, ami a munkahelyek nagy százalékában egyet jelent a másokon való keresztülgázolással, a mások kárára elért eredményekkel. Adnak neki jól eladható nevet is: "szingli".
A hagyományos értékrendet szemétre hajítjuk, a család, mint olyan lekerül az alapértékek palettájáról - noha a szeretetet és boldogságot első körben mindenkinek a családi körben van/volt esélye megtapasztalni (ma divat a "jó/izgalmas/extrém szex", a "megvásárolható boldogság" (menőkocsi/frankókégli/szupibuli/estébé) - ha ez megvan = "boldogság"), a szinglinek "nem pálya" a gyerekvállalás - "hangos, meg büdös, folyton vinnyog"...
A modern nő/pasi nem hagyja "kihasználni" magát!
A kapcsolataink alkalmazkodnak a gyorsan változó világunkhoz - gyorsan váltogatjuk őket...
Emlékszem, mikor bejöttek az "eldobható PET-palackok" - b.meg, komolyan vették, és eldobják! - volt egy agyonnyomatott szlogenje... Valami... "pam-pam-pam-pam, használat után eldobandó"... Na az emberekre is elkezdtük ezt a "kényelmesebb" megoldást alkalmazni, mint a palackokra. Meg a pelenkára. Meg a műanyag pohárra-tányérra...
És ha most, 10-15 évvel később körülnézünk a világban, mit látunk?
Vajon, ha az emberi kapcsolatainkban is ezt az elvet követjük - ha kidobjuk azokat az értékeket, amelyek közt a korábbi generációk nevelkedtek-éltek, ha megesszük a XXI. század modern, trendi ideológiáját a szingli létről, arról, hogy "adj, de csak, ha kapsz is", "szeress, de csak, ha kapsz is", "bízz, de csak ha kapsz is" - arról, hogy az első mindig ÉN vagyok...
Hogy tenni valamiért, ha nem működik, "megjavítani", akarni jobbá tenni - nem éri meg, nem kényelmes...
Akkor a "lelki életünk" nem lesz-e épp ilyen hulladéklerakóhoz hasonló, mint ma a környezetünk?
Vajon az életünk nem telik-e el üresen, mindig újabb reményeket kergetve újabb kapcsolatokba kezdve, majd újabb zökkenőkön újra feladva-eldobva, újrakezdve előröl...?
Mint egy megakadt dvd...
Feldmár Andrást idézem: "Szeretni valakit annyit tesz, mint jobbá, könnyebbé, szabadabbá tenni az életét. És persze nem várni érte semmit cserébe."
A boldogsághoz vezető út - adni.
És pont.
Szerintem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)