Attitűd (101)

Mostanában a napjaimat a munka tölti ki.

Azon kevés alkalmakkor, amik rólam szólnak -  a reggeli futások, a meditáció, az imák, és a munkatársi beszélgetések, a vezetőképzők.

Ezek azok a pontjai az életemnek, amelyekben én "valóban én" vagyok.

Ahol nem kell egy határozott képnek, szerepnek megfelelnem.

Milyen furcsa, hogy ez így kívánkozik ki belőlem, hiszen nem gondolom, hogy szerepet játszom, és valahogy mégis.

Sem a munkatársaim, sem az ügyfeleim előtt nem lassulhatok le. Nem állhatok meg.

Hiszen vezetek. Évek óta igyekszem utat mutatni más embereknek, a tudásommal, a tapasztalataimmal szolgálni őket.

A kezdő munkatársaknak is utat mutatok, hogyan találják meg a helyüket egy számukra szokatlan, megengedő rendszerben, egy új életstílusban, egy új úton.
A személyiségfejlődés "rögös" útján. Hogyan legyenek magabiztosabbak, hogyan legyenek erősek, kitartóak, elfogadók, pozitívak...

Szabadok.


És tulajdonképpen ebben igyekszem segíteni az ügyfeleimnek is - áttételesen.


Szabaddá válni.

Szabaddá tenni a gyermekeiket - egy olyan jövő útjait nyitni meg előttük, amelyben olyan életet élhetnek, amilyet szeretnének -, megszabadulni a félelmek, a napról-napra-élés, az adósságok karmaiból.
A jövőnélküliség, a mindennapi robot kilátástalanságából.

Hogyan tegyenek tervezett lépéseket a gyarapodás és a szabadság felé.


S eközben megtanultam kezelni a bizalmatlanság, az előítéletek, a gyengeségek, az elutasítás, a pesszimizmus reakcióit.

Elviselni, feldolgozni a negatív hullámokat;
 a figyelmemet az életre, a pozitív oldalra, az eredményekre, a sikerekre fókuszálni.

Álmodni, megtervezni, és cselekedni a célokért.


Azt hiszem, ez a jó szó:

Cselekvővé váltam.


Van még hová fejlődnöm, ám azt hiszem, a sikerhez szükséges attitűd már megvan...