...máskor távolabb...

Társas-ság...

A kapcsolatok is fejlődnek. Változnak.
Tudom.
Egy ideje, hogy úgy érzem, eltávolodtál tőlem. Persze nem megrovás - csak éled a saját életed. Csak hát... Én kicsit jobban egyedül lettem ezáltal. Hiány-zol.
Hiányzik a másik felem, akivel megoszthattam, aki felelt a (másnak) ki sem mondott kérdéseimre, tépelődéseimre.
Önző vagyok, tudom.

De hát - hogy legyek önzetlen, ha ez az érzés nem kölcsönös...?

Én nem hiányzom viszont - úgy tűnik. Te jól megvagy magaddal. Megvívod a magad harcait, megvajúdsz a leckéiddel. Nem hívsz, nem szólsz, nem kérsz.

Tudom!
Vannak dolgok, amiket az ember egyedül. Van, amihez nem kérsz asszisztenciát.
Vagy nem tőlem.
Egyszer majd csak megbarátkozom a gondolattal, hogy mást választottál Leg-nek...

Féltékenység? Nem. Nem félek és nem féltem a kapcsolatunkat, mert tudom, hogy ostobaság volna ebben a helyzetben. Egyszerűen csak irigyellek Tőle. Vagy bárkitől, aki most közelebb jár Hozzád.

(Mint bolygók egy nap körül, olykor közelebb egymáshoz - néha szinte együtt futunk a pályáinkon -, máskor távolabb...)


Te Elengedés-hívő! ( :) )
Talán nekem azért megy ilyen nehezen - Téged is elengedni -, mert akkor, akkor először megtettem, bármennyire is fájt...

Mint mikor reggel csörög az óra, Ő fölkel mellőled, és a helyére bekúszik a szoba hűvös, reggeli levegője... Te reflexből húzod magadra a takarót, s fordulsz is, hogy jobban belé burkolózz, vissza az éji álom puha meleg fészkébe...
Úgy vágyom vissza, hogy a hangja legyen a takaróm...

Tudom, hogy végérvényesen reggel lett, és hiába erőlködnék, nincs már visszaalvás, nincs visszaút az álom mezőire... Az az álom már tovaszállt...


Csak hát...
Szerettem azt az álmot.
A legkedvesebb volt, s a leghosszabb is, azt hiszem.

Bár alapvetően úgy vélem, ami elmúlik, okkal múlik el, s mert elmúlik, nem lehet A Cél. A Cél az, ami végül megvalósul, az Út, illetve, ahová vezet.
Mégis...
Néha elgondolkodom, mekkora hibának bizonyul majd utólag (ébredés után)...?