...elfogytak a szögei...

Hosszú-hosszú idő után újra láthattalak Téged.


Nehezemre esett.

Nehezemre esett elfogadni, hogy az első pillanatban volt utolsó, hogy azok vagyunk, akik vagyunk, és mégis köztünk feszül ez a távolság.

És ez Neked jó így.

Nekem nehéz.

Persze a Létezés szempontjából csak egy pillanat ez a különállás - de nekem, most - túl sok.


Nem vagy az enyém - persze akkor sem lennél az, ha lennél, de...
Mégis érinteni vágylak. Érezni.
Rengeteget írunk, és hiszek a betűknek, hogy Te küldted őket, hogy közöljenek Téged.
Most láthattalak, és hinnem kellett a szememnek, hogy valóban ott vagy. Valóban létezel, valóban élsz.

De én érezni vágyok.
Fogni a kezed, cirógatni az arcod, megölelni szorosan.

Feldmár jut eszembe, szinte hallom, ahogy azt mondja - "Ez annak az oka, hogy gyermekként sokszor ért traumaként, hogy elszakadtál édesanyádtól..."

Lehet.

Viaskodik bennem a "nincs lehetetlen" és a "nem arra születtünk" két álláspontja.

Egyfelől tudom, hogy keresztülgázolni mindenen, és elvenni, amit akarunk - ez végtelenül ostoba, az egót mindenek fölé emelő "megoldás".
Másfelől tudom, hogy a "férfi", a "domináns hím" megszerzi, amit akar.
Aki tépelődik, aki bizonytalan, az vesztett.

Ha valójában nincs idő - csak az anyagi valóság sajátos érzékeléséből fakadó illúzió -, akkor nem vesztettelek el. Akkor nincs olyan, hogy lezárt, végleges.

(...)

Megváltoztál.
Az arcod hosszúkásabb, jobban érvényesül a koponyaformád. Általában vékonyabbnak látlak.
És egészen másmilyennek, mint amilyennek az a szerencsétlen, béna fotó mutat, amit csinálnom sikerült.




Mint egy börtönben - úgy érzem magam.
Előttem a billentyűzet fekete négyszögei, mint a koposószögek, amikkel magányom kapuit szögelem be. A távolságot rögzítem, amely elzár tőlem.
Amely elzár Tőled.

Amely elzár önmagamtól.

Mindentől.


Szeretek írni - amúgy.

Most mégis gyűlölöm a betűket.
Gyűlölöm, hogy csak az éjszaka sötétjének, a blog fekete hátterében feloldott virtuális univerzumnak, az űr néma végtelenjének mondhatom el, ami bennem van.

Hiszen - Te nem vagy itt.
Senki sincs itt.
Mindenki éli a maga életét, hadakozik a maga démonaival, a maga leckéivel.


Próbálom nem úgy látni az egykori osztálytársaim családjait (két, meg három gyerekkel), mint etalonokat - az értékes élet etalonjait.

"Nekem más az utam."
Nem akarom ezt kimondani, mert az olyan, mint a mondat végére tett pont.
Igenis olyan utat szeretnék én is.
(Nem igaz - a büdös pelenkákat kihagyhatnánk...)

És egyszerre nem is bánom, hogy másmilyen vagyok...


Vicces kontraszt volt, ahogy a pocakos, megvénült burkolómester tegnap reggel azt dünnyögte - "Maguknak a legjobb, Pocsai mester, maguknak a legjobb..."

Tudom mire értette.

Hogy nekem még van választásom.
Én azért görnyedek a szerszám fölé - ha görnyedek -, mert ezt választom.
Én azért izzadok a napon, sajgó derékkal - mert most ezt választom.
Emlékeztetőül.
Neki már nincs választása.
Egyedül van.
Ő is csak nézi a világot, és álmodik arról, milyen volna, ha nem volna egyedül.

De ő már nem hisz abban, hogy lehetne másképp.


Neki már elfogytak a szögei...