"Neked írom a dalt..."

Neked

Szia!

Tegezlek, ha nem baj. Te is tegeztél, és ha még nem, akkor is - itt, magunk között mért volnánk távolságtartóak?

Rég írtam.

Rég írtam úgy, magamból. Elsodort kicsit az élet. Kihívások kint, és kihívások bent. Korai még életközépi válságról beszélnem, de mindig koránérő típusnak mondtak, szóval lehet...

Jó volna tudni, mi van Veled - mert ugyan írva elsősorban kifelé tudok kommunikálni, és feltett szándékom is, hogy próbáljalak megtisztelni a figyelmedért azzal, hogy írok, de...
Nem tartom magam ekkora egoistának, vagy ilyen nárcisztikusnak.
(És remélem, hogy nem is vagyok...)

Mégis - "ígértem", hogy írok...

Mostanában az egyik legtöbbet foglalkoztató érzelmi témám a párkapcsolat. A társ-találás.
Érzelmi témám, nem gyakorlati projektem még. Mármint: nem teszek érte tudatosan.

Megérett bennem a család gondolata, fejlődök az önmagamba vetett hitemben, így egyre inkább alkalmassá is válok egy családfő-szerepre.
Nosztalgiára hasonlító érzéssel nézem a kölköket az utcán, ahogy bringázni tanulnak, vagy csak szaladnak felhőtlen mosollyal az arcukon. Nézem a fiatal szülőket - a környezetemben élőket is. Nézem és részben irigylem őket, részben sajnálom, hogy olyan küzdelmeket kell vívniuk, amilyeneket, ahelyett, hogy értékelni tudnák egymás ajándékát, és boldoggá tudnának válni egymással.

Vágyom rá, hogy végre én is kiteljesedhessek, és egyszerre aggódom, hogy tudom-e majd jobban csinálni...?
Vicces, hogy a megfelelési-félelem helyét inkább ez váltja fel.
Egyre jobban tudok hinni magamban - a fizikai teljesítőképesség, alkalmasság oldaláról -, és ugyanakkor...


És persze ott a másik fele, hogy nagyon direktben nem teszek érte. Megpróbálok nyitottá válni - és engedni, hogy "mikor itt az ideje", belépjen az életemben Ő. És közben a cinikus felem azt kérdezi, hogy "így azért elég kényelmes, ugye?!"


Látom a hibáimat, a hiányosságaimat. A gyengéimet.
Némileg nehezemre esik bízni abban, hogy "egy ilyen elfuserált alakot" valaki majd szeretni tud.
S közben bizonygatom magamnak, hogy régebben sokkal elfuseráltabb voltam (az igaz), és mégis hányan tudtak szeretni...

Talán - talán mára megtanultam, amit kell ahhoz, hogy én is tudjak majd jól szeretni...



Másfelől a vállalkozásom kihívásai, a teljesítménykényszer és a sikervágy is elvon az elmélyüléstől, és az írástól.
Persze próbálom emlékeztetni magam, hogy az időm véges, ezért becsüljem meg a jelen pillanatát, ne vesztegessem el "feleslegesen".
És persze nehezen sikerül ezt megvalósítani, ami ugyancsak zavar.

No és persze körvonalazódnak még megoldatlan elakadások, amik hátráltatnak a hétköznapokban is.


Szóval... Bocs, hogy mostanában ritkábban írok.
Ha írnál... :D ;) :P
Reflektálni könnyebb.
Fel-felvetni témákat, kétoldalról.



Jön az év vége, fel kell pörgetnem magam munkában. Ilyenkor több a  teendő, és nagyobb a nyitottság az emberekben a pozitív változtatásokra. Minél nagyobb hatást szeretnék elérni, annál inkább ki kell használnom az év ezen időszakát.
Ennek érdekében megpiszkáltam egy elfekvő projektemet, ami egyszerre sok embert igyekszik megszólítani. Ha jól sikerül, akkor az sok munkát jelent az elkövetkező hetekben, az év végéig.


Volt egy hetem a Balatonnál, három napom egy képzésen a Tisza-tónál...
Egy hétvégém Fehérvár mellett.



Röviden. :)