Találkozások, avagy mikor Isten mellém ült…

Gift of Dreams

Ma végre bepótoltam, amivel tartoztam az ígértemnek.

Kísérletezem a mantra-meditációval.

A cél lecsendesíteni az elmét. Megszüntetni a zajt.

Mivel az egész életünket az elme zajában töltjük, ez nem könnyű. A mantra, egy folyamatosan ismételgetett szó, vagy szókapcsolat arra szolgál, hogy a zaj helyét egyetlen hanggal, vagy néhány hangból álló hangfonattal töltsük ki. Lefoglaljuk vele az elmét, amely így olyanná válik, mint a betört vadló – megnyugszik.

Ma, ahogy felébredtem kb. két órát mantráztam. Utána sokkal… Olyan érzés volt, mintha „szélcsend” lett volna a fejemben.

De ami miatt írok, az mantrázás közben történt.

Megszoktam, hogy mikor már „kezdek belejönni” – ahogy csitulni kezd a zaj – imádkozom. Hálát adok mindazért, amit csak fel tudok idézni az életemben, és amikre szépként emlékezem. Olyan dolgokért is, amiket annó tragédiaként éltem meg, de ma visszanézve látom, mennyire fontos tanulságokkal szolgáltak az akkori tapasztalatok.

Szóval köszönetet mondok, és egyúttal erőt, energiát kérek a folytatáshoz. Ahhoz, hogy azon az úton tudjak járni, amelyre születtem. Hogy boldoggá tudjam tenni az embereket magam körül. Hogy mindig legyen miből adnom.

Kértem, hogy vigyázzon azokra, akik fontosak nekem, akikért hálás lehetek.

Hogy vigyázzon MM-re is.

Ekkor történt.

Valamivel korábban úgy éreztem, mintha a testetlen Energia „leült volna” velem szemben.

Egy sugárzó, mosolygós, örömteli alakban. Tudom, hogy mindannyian, és Ő is hordozza a Teljességet – férfi és nő egyszerre, és mégis egyik sem az. Tudom. Most – talán mert mindig Uramként szólítottam meg – férfialakban ült mellém. Nem szólt, csak mosolygott, és éreztem a kisugárzását, ahogy a kandalló melegét érzed, ha mellé ülsz.

Guruttama prabhu megfogalmazása megragadt bennem – hogy mikor az ember megígéri „magának”, hogy minden nap meditálni fog, tulajdonképpen Istennek ígéri meg, hogy „minőségi időt” fog Vele tölteni. Azzal, hogy foglalkozik a kapcsolattal kettejük között.

Ma olyan volt, mintha valahol a második óra felénél Isten mellém ült volna. Öröm-szerű érzés volt – és megilletődöttség. Az elmémben árnyékként megfogalmazódott a kérdés, hogy vajon megőrültem-e…

Szóval mikor a hálaadás után mantráztam, majd megpróbáltam alázattal és önzetlenséggel megfogalmazni a kéréseket – mikor azt kértem vigyázzon MM-re, éreztem inkább, sem mint „hallottam”, ahogy „azt mondja” – „tedd a kezét a kezembe!”

Kinyúltam felé – ő benn aludt a szobában – és „megfogtam a kezét”, és finoman az Ő tenyerére tettem. Áttetszően, de fénylőn láttam magam előtt a két összefonódó kezet, az ujjakat, ahogy lágyan, de határozottan összekapaszkodnak.

Furcsa volt. Létezik, hogy az ember „hitetlenkedjen”, miközben azt érzi és „látja”, hogy Isten ott ücsörög mellette, és éppen teljesíti egy kérését…??

Mindeközben folyamatosan mantráztam tovább, a mantra szavaiban mintha új erő ébredt volna, szinte ficánkolt bennük az energia. Csak próbáltam az összefogódzó kezekre koncentrálni, és mantrázni. Szinte éreztem, hogy az energia rajtam keresztül a két kézre, a kapcsolatra áramlik, erősíti, élteti…

Sajnos az élmény, mint egy álom, lassanként fakul és szét töredezik, ahogy telik az idő.

Nem tudom biztosan, hogy kértem-e, vagy Ő „magától” mondta egy idő után, hogy „add a kezed!” A bal kezem adtam, és megfogta – csak a négy kezet láttam magam előtt. MM és köztem Isten kezei teremtettek kapcsolatot… (Tiszta dili, ugye..?!)

Emlékszem a szavaimra… Pontosabban, hogy azt mondtam „vállalom”…

Itt kéne azt mondanom, hogy „és ekkor felébredtem”…

Csakhogy a meditáció nem alvás…!

Végigborzongok a gondolatra, ahogy most mindezt leírtam… Egyre őrültebbnek hat…

Pedig akkor szinte normális, örömteli és megható élmény volt – a figyelem és a szeretet, amellyel megajándékozott…

Ahogy a második óra is elmúlt, ahogy lassan „feloldódott a valóságban” a kép és az élmény, ahogy visszatértem a lassan ébredező vasárnap reggel elszórt, álmos neszei közé, csak a mosoly maradt, és a „hitetlenkedés”, hogy „ez tényleg velem történik…??”

Visszaadta a hitet.

Hogy jó úton járok.

Hogy annyira nagyot nem tévedtem.

:)

Két lehetőséget lát a racionális elmém:

a)      igaz volt, és a szellemi sík valóban nincs is olyan távol, mint gondolnánk, nem olyan passzívan elérhetetlen

b)      totál kezdek meggárgyulni, „ezek meg még adják is alám a lovat”…

:)

Hát ennyit akartam megörökíteni.

Hari bol! ;)