Lelassulós, avagy "Így látom én a szivárvány két szélén..."

Kicsit lelassulok.

Kicsit visszatérek a könnyeidhez.



Hogy "meddig vagyunk" egymás mellett...?


"Ameddig akarunk".


Ez lenne a válaszom.

Esetleg, hogy "ameddig meg nem tanuljuk egymástól, amit meg kell tanulnunk egymástól."



Te addig vagy az életem része, ameddig helyet adok benne, mert szeretném, hogy helyed legyen benne.

És nyilván viszont dettó.


Fontos gondolat, hogy egy kapcsolat nem lesz hosszúéletű, ha csak egyirányú az energiaáramlás...

Legalábbis a hagyományos felfogás szerint, Redfield-re visszautalva, az emberi energiaszerzés elvei, annak végessége alapján.

Hogy egy tudatosabbá váló, a Felismeréseket gyakorló lélek számára mi vállalható...?

Az energia nem fogja korlátozni.

"Szabad Akarat".

Szabaddá válik az Akarat.


Ha ezt figyelembe véve a kérdésed úgy módosul, "meddig akarsz Te az életem részének maradni...?"


Akkor a válaszom az, hogy mindketten örök lelkek vagyunk. :)

Mindketten - és valójában minden ember - az Univerzum (vagy a lelki világ) stabilitása után áhítozunk.


Szeretjük a kalandot, szeretjük a változatosságot az életünkben - de a világunkban stabilitást, rendet...

Biztonságot keresünk.



Te is, én is.



Én jelenleg úgy látom, hogy a tudatos lélek képes dönteni róla, hogy kivel akar társulni, kivel akar közös kereteket meghatározni, közösen megvonni a világaik határait.

Képes dönteni, mert képes elfogadni.

Belátja, hogy minden lélek együtt "zuhan" a végtelenben, így szükségszerűen stabilitás, állandóság, biztonság csak viszonylagosan - egymáshoz viszonyítva értelmezhető.

Vagyis, ha én megfogom a kezed, és Te megfogod az enyém - akkor együtt zuhanunk. Egymáshoz képest nyugalmi hyelyzetben - a végtelenhez képest ugyanúgy zuhanva tovább.


Képes dönteni, mert képes elfogadni, hogy az érzelmek, az érzékek nem meghatározóak. Hm.. Ezt nehéz jól megragadni, mert nem azt akarom mondani ezzel, hogy nem számítanak, és "el kell nyomni őket", vagy ilyesmi.

Hanem azt, hogy "irányíthatóak". (Ez sem telitalálat.)

Hogy megélhetőek tudatosan. Kontrollálhatóak anélkül, hogy teljességükből veszítenének.


A félelmeink éppen abból fakadnak, hogy az érzelmeink kiszolgáltatottá tesznek valaki külső személytől.

"Bízzunk-e benne, vagy sem...?!

Mennyire fog fájni, ha balul alakul?

Akarom-e ezt én megint, és igazán...?!"


Ha azonban elfogadjuk, hogy az érzelmektől színes az élet - és a szivárványnak nem csak forró és meleg színei vannak, hanem fagyos, hideg színei is - nem csak ragyogók, de komorak is...


Tudjuk, hogy nem halunk bele a Télbe.

Hideg, zord, néha még üres és komor is.

De tudjuk, hogy nincs ránk valódi hatással, mert képesek vagyunk túlélni - és mindig jön Tavasz. :)  (Hiszen csak a változás örök...)


Ha ezt elfogadjuk, nem lesz miért félnünk a szivárvány egyetlen színétől sem.

Sem az izzó mélyvöröstől, hogy hamuvá éget, sem a komor mélylilától, melyben ott lüktet a fájdalom.


Hiszen a fájdalom is csak egy érzelem.

Tanít.

Megtanít megbecsülni a vidám, boldog pillanatokat.

Sőt, megtanít megbecsülni a könnyeinket. :)


Ha tudjuk, hogy értünk vannak, hogy tanítanak -  nincs miért félnünk...



És a válasz a kérdésedre, hogy meddig maradunk egymás életében...

Már nem is lesz olyan riasztó.

Mert nem a "meddig" lesz a lényeges, hanem az, hogy "hogyan".


Mert ez - a tapasztalás, az egymás életében eltöltött idő, egymás cselekvései-döntései alakítják a képet, ami alapján döntünk.


Arról, hogy "milyen valójában az Ember, akit Benned látok".

Arról, hogy azt a személyiséget, akit most "alakít" a másik*,  képesek vagyunk-e elfogadni a világunk viszonyítási pontjaként...?

Képesek vagyunk-e elfogadni, mint saját ellenpólusunkat....?

El tudlak-e fogadni a gyengeségeiddel együtt...?

El tudom-e engedni a korábbi ideáimat, és tudok-e valóban elvárások nélkül tekinteni Rád...?

Tudom-e azt látni Benned, aki vagy...?

Akár tudom-e azt meglátni Benned, aki lehetnél...?

Tetszik-e az, aki lehetnél...?

Tetszik-e annyira, hogy vállaljam, segítek a kiteljesedésben...?


Képes vagyok-e elfogadni, hogyha a fejlődés közös útján csak félútig jutunk el...?


(Ha el tudlak fogadni olyannak, aki most vagy, ezzel nem lesz gondom - hacsak nem élem meg személyes kudarcként...)


Látod...


A tőled független kérdés ("meddig maradsz Te az életemben...?") így alakul át csupán Tőled függő kérdésekké...

Mert valójában minden Tőlünk függ.

Minden felelősség az enyém - a Tiéd...

(Minden alkalom, mikor azt mondom, "nem rajtam múlik", valójában az egóm hárítása.

Mert fél a felelősség terhétől.)



Én most azt mondom, tetszik, aki lehetnél.

Tetszik annyira, hogy segítsek kiteljesedni.


Azt hiszem, valójában ez - ez a döntés húzódik meg a "házasság intézménye", az "eljegyzés tradíciója" mögött.

(Erről szól az "eskü".

Valójában ez a kijelentés az eskü.)




És azt hiszem, képes vagyok felismerni a pillanatot, mikor ezt a döntést vállalni is merem.

Több alkalommal kaptam lehetőséget eddig, és minden alkalommal képes voltam felismerni.


Két alkalommal képes voltam vállalni ezt a döntést.


És mindkét alkalomnál képes voltam felismerni a hibáimat.

Mert voltak.

Még mindig akadnak - de hiszem, hogy képes vagyok egyet-kettőt ismét a feldolgozott, a megoldott listához csatolni.


Hogy Te hogyan értékeled a látottakat, hogy Te milyen döntést hozol - Rajtad áll.


Én képesnek érzem magam a kiteljesedésre Melletted - és Érted. :)


És ha kiálljuk a következő próbákat is (ki-ki a magáéit)...



Így látom én most az életet.






* Ajánlom: Müller Péter - Titkos tanítások