Vall(om)-ás - Arra, ami örök…

2012.10.10.





Furcsa volt Alíz különös szemeibe nézni, és hallani a szavait, ahogy azt mondta – „Ez egy új vallás… Alapíts vallást…”

Tegnap, Candra előadása alatt, annak hatására volt egy furcsa felismerés-jellegű élményem.

A téma az „Újraprogramozás” volt – vagyis hogy a társadalmi-szocializációs- és karmikus programokat hogyan tudjuk lecserélni, hogyan tudunk ezek köreiből kitörni, és végre fejlődni, emelkedni-kiemelkedni az anyagból.


A Védák „alaptétele”, egyik első felismerése, hogy az anyagi világ, és benne minden, ami megtapasztalható – múlandó. Átmeneti, és ezért „szenvedéssel teli”, vagyis szükségszerűen szenvedést hoz, ha valami jó – mert elmúlik, ami ugye „nem jó”.

Az anyagi energia (minden az érzékek kielégítését szolgáló, arra csábító dolog, érzéki öröm) tulajdonsága, hogy leköti a tudatot (figyelmünket) az anyag szintjén. Mikor eszek valami fenségesen finomat, és a figyelmem az ízlelésre koncentrálom – elfelejtek minden mást. Pl. azt is, hogy nem az érzékelő testtel vagyok azonos… Hogy a világ több, mint amit látok, vagy éppen ízlelek.

Ily módon az anyagi energia eltereli a figyelmem a valóságról.

A múlandóságból fakadó szenvedés oka, hogy a lélek örök, és ezért önazonos boldogságot keres – vagyis „nem múlandót”, örök boldogságot (ami a lelki világban alap).

A Védák másik alaptétele, hogy ezt az érzéktárgyak között (az anyagi világban) nem találhatja meg. Ezért kell törekedni az anyagból való kiemelkedésre, tehát a lelki világba való visszatérésre.

Itt villant belém, hogy „Ácsi!”


Hiszen a lélek örök. És befedve ugyan, anyagba zártan, de itt van az anyagi világban…


Vagyis, ha képesek vagyunk egymásban a Lelket látni – tudatossá válni minden pillanatban róla, hogy a másik abban a testben valójában egy tökéletes, örök lélek –, akkor márpedig megtaláltuk az örökkévalóságot az anyagi világban…

„Minden” múlandó – a szerelem is – „átalakul szeretetté”.


Igen ám, de gondoljunk csak bele: mi tart fenn valamit (bármit)? Az Energia. Az anyag valójában energia, a lélek is egy bizonyos rezgésszintű energia, Isten is és a lelki világ is egy magasabb szintű, -rezgésű energia.

Vagyis ha valami „elmúlik”, annak az az oka, hogy az örökké áramló energia (hiszen a rezgés egy hullámmozgás, vagyis örökké mozgásban lévő energia) „máshová áramlik”.

Vagyis az energia fókuszálása az örökkévalóság „kulcsa”. Isten azért „képes” örökkévalóságra, mert annyira tudatos, hogy fókuszban tudja tartani a tudatát. Mi is – a lélek elvileg örök (Isten egy szikrája). Ezért „elmúlik a testünk”, mert az anyagban nem tudunk eléggé sokáig fókuszálni.

Csakhogy az érzések az anyag és a lélek közti határon a lélekhez sokkal közelebb állnak. Finomabb, a lélek számára könnyebben modulálható energiaszintet képviselnek. Ezért hiszem, hogy a szeretet igenis lehet örök… Csak tudatosság kérdése. Azért nem „nehéz”, pláne nem lehetetlen az „örökkévaló szeretet”, mert a lélek alaptermészete/-állapota a lelki világban.

Mint a fény. A fény koncentrált formája a lézer – a szereteté a szerelem. A szerelem szeretetté alakul a lézer „fénnyé szóródik”.

De eltértem a lényegtől.

Tehát a lélek örök – és az anyagi világban képesek vagyunk odáig emelni a tudatunkat, hogy a másikban a lelket lássuk és szeressük. A szeretet az igazi kommunikáció lélek és lélek között. Energiaáramlás.


És van még egy apróság, ami szintén akkor vált tudatossá bennem.


Az anyagi világot Isten azért hozta létre Energiából (saját magából, ha úgy tetszik), mert szeret bennünket, akik szerettünk volna tapasztalni függetlenül tőle. (Ezt mondják a Védák, és más hitrendszerek is.)

Tény, hogy hiába akar egy fénysugár függetlenedni a fényforrástól, ez ugye nem nagyon kivitelezhető – de úgy tűnik voltunk elég makacsok… Isten tehát megteremtette az anyagi világot – fókuszálta az energia egy részét, hogy anyagba sűrűsödjön, és megnyilvánuljon.

Mi pedig megkaptuk a lehetőséget, hogy anyagba öltözve megszülessünk az anyagi világba és tapasztaljunk „Istentől függetlenül”.

A tudatosság útját járva azonban belátjuk idővel, hogy nincs semmi, ami független lenne Istentől – attól a „Valamitől”, ami a fény példájában a fényforrás, mindegy, ki minek is nevezi.

Tehát a felismerés másik fele az, hogy az anyagban is Isten nyilvánul meg, vagyis amikor anyagi élvezetet tapasztalunk, akkor is Istent tapasztaljuk meg… Az anyagi boldogság – az anyag által okozott boldogság – például az ízélmények, vagy egy szép természeti kép, akár egy másik ember szépsége, szeretete, stb. , mind Istennek köszönhetőek.

Vagyis – és itt válnak el a védikus gondolatok – az anyagi világban is felismerhető az örökkévalóság – a mindig változó Energiában, ami végeredményben Isten, és a lelkekben, akik pedig Isten részei, apró szikrái, fénysugarai.


Tehát az érzékekről való teljes lemondás, az anyagi világtól való elszigetelődés eszerint éppen Isten egy formájától való elzárkózás.

Annyira törekszünk Isten felé, hogy szorosra zárt szemekkel nem vesszük észre, hogy mindig is itt volt körülöttünk…

Persze – ha az anyagi, a fizikai szinten leragadunk, és a fagyiban csak fagyott vizet és ízanyagokat látunk, akkor tény, hogy sosem találunk rá arra, amit valójában mind keresünk.


A „nem múlandóra”…



Arra, ami örök…