Megpróbálni, és tévedni...

Gyakorlom az elfogadást.

Próbálkozom, és talán egyre többször járok sikerrel.

Ezért nem akadok már fönn Mamzel fogalmazásain. Azon, hogy a férfi-nő kapcsolatát egy "vérre menő" játszmaként ábrázolja - talán úgy is éli meg az életben is -, oly módon, ami az én olvasatomban a másik feletti érzelmi uralomért folytatott küzdelem képét festi.

Nem tudok és nem akarok azonosulni ezzel a hozzáállással, mert érzésem szerint kiábrándító.

Ez persze csak az én szubjektív véleményem. Túl naiv, túl romantikus és túl régimódi vagyok, biztosan.

Íme egy hozzászólás az egyik bejegyzés mögül:


"Kedves Rafina!

Olvastam pár hozzászólásod, úgy vélem megfogalmaztál hasznos dolgokat.
Ha jól tudom eleget éltél ahhoz hogy a "tapasztalt nő" jelzőt büszkén gondold magadénak. A fönti hozzászólásod számomra olyan mint egy cinkos rébusz, egy összekacsintás. Továbbmegyek: elképzelem ahogy a Mamzel, lányod minőségében elmeséli neked ezt a 'story'-t, a vége fele még egy könnycseppet is megkockáztatok, de eközben nem néz a szemedbe az amazon, inkább átölel beléd temetkezve, amikor is a csöndet és a domináns ölelésed felhasználva a fönti hozzászólásod mondod neki, mély dallamos roppantul megnyugtató módon.
Ezt elképzelve jutott eszembe a kérdés.

"Nem jó, ha mindig a kémia dönt.
Néha jobb ésszel csinálni a szerelmet is:-)"

Te ezt tényleg így gondolod életvitelszerűen a gyakorlati mindennapokban? Nem akarom szétszedni a megfogalmazásod mert nyilván nem erre felvértezve készült. Szeretném megismerni a nézőpontjaid. Például hogyan tanítod meg a gyerekeidnek, hogyan adod át az üzenetet amit hordoz és szerinted mi ez az üzenet?"

Mamzel az írásaiban gyakran tart "leckét" nőtársainak. Csábításból, stb.

Ha úgy tetszik, "így adja át az üzenetét".

Elgondolkodtam, hogyan adnám át az üzenetet én a gyerekeimnek...

Hogy szeretni is meg kell tanulni. Hogy a szeretetet nem helyettesíti semmilyen tökélyre fejlesztett manipulációs technika.

Mert a manipuláció csak manipuláció. Sekélyes, üres, hazug.

Én évtizedes tapasztalatok árán lettem az, aki ma vagyok, és tanultam meg a saját bőrömön, hogy sem az elvakult, sem az elbizakodott szerelem, sem az erőltetett, sem a követelő... Sem semmilyen más forma, amelyben az "akarom" szerepel, nem lehet eredményre vezető.

Elfogadás. 

Itt kezdődik. 

Nem irányítani, hanem együtt megvalósítani. Együtt dönteni.

Érezni, ÉS dönteni.

Ha elfogadással tudom azt mondani, hogy "szeretem Őt" - ott kezdődik az igazi kapcsolat.

Mikor már látom a hibákat, mikor már érzem a súrlódásokat.

Ha ezekkel együtt, sőt akár éppen azért, mert ezek is Hozzá tartoznak...

Ott kezdődik a komoly kapcsolat.

Ennek pedig időt és energiát kell adni.

Elhallgattatni az elvárásokat, türelemmel és elfogadással fordulni a másik felé, meghagyva a szabadságát.

Hogy hogyan adnám át a gyermekeimnek?

Meghallgatnám őket, mikor jönnek elpanaszolni a fájdalmukat. Elmondanám, hogyan éltem meg én.

És visszaküldeném őket az egyik legtömörebb, és legtalálóbb gondolattal:

"Az életben egyetlen esélyünk van a tanulásra: megpróbálni és tévedni."

(Ahhoz is tapasztalás kell, hogy tudjuk meddig érdemes próbálkoznunk, míg elfogadhatjuk, ha ismét tévedtünk...)