Idézem: "fatal error" - avagy "gyümölcsöző" szerelem?

Vagy másképp: "van baj...!"


Vacsoráztunk.

Ő hívott, én mentem. Éhes voltam, Ő is.

Beszélgettünk. Nevetett, én nevettem.

És közben fuldokoltam a ki nem mondott szavaktól.

Rég láttam. Elég rég hozzá, hogy elemi erővel vágjon mellbe a szépsége.

Olyan volt újra hallani - olyan... Jó. Megnyugtató.
Ahogy ültünk, és mindenféle haszontalanságokról folyt a szó, mindvégig az járt a fejemben, megőrülök...

Itt ül tőlem egy méternyire, néz azzal az átható tekintettel, azokkal a hatalmas, gyönyörű szemeivel - és én nem mondhatom ki, mennyire szép...
Nem húzódhatok közelebb, hogy a bőrét érinthessem - hogy megtapasztaljam a létezését...

Miféle kínzó büntetés ez...?! Mit tettem, hogy ezt a leckét kapom...?!

Hányszor döntöttem már haragos tehetetlenségemben, hogy inkább veszni hagyom a barátságunk, de kimondom, hogy nem akarom ezt így tovább...?! Hogy több akarok lenni, mint barát - minden akarok lenni, és az egész, különös világát akarom, amelyben él, és amelybe senki másnak nincs bejárása tán...!

S minduntalan visszakoztam - meghátráltam a döntő lépés előtt, mert nem tudok lemondani Róla...

Nem akarok lemondani Róla...

Egyik tanítóm szavait szinte hallom: "Ez a te félelmed. Mért nem engeded meg neki, hogy maga döntsön? Mért nem engeded meg magadnak, hogy tévedj a félelmeddel kapcsolatban?"




Furcsa volt mások iránti érzéseim tükrében látni azt, amit Ő kelt bennem...
Látni azt, mennyivel másabb - mennyivel... Több...?
Igen. Azt hiszem, ez valahogy jobb szó...
Nem tudom jól megragadni - megint bajban vagyok, mert más, mint az eddigiek...

Olyan, mintha állnék egy festmény előtt, amelynek a kerete ismerős, mint a korábban látottaké, a színei, az ecsetvonások ismerősek - láttam már festményt eleget, de mégis... Valahogy mintha a kép nem volna a színek mögött...
Mintha ezt a képet üvegre festették volna, ezért a mélységei, a "tartalma" furcsán valószerűtlen, hiányérzetet kelt a sík mögött sejtett tér... Ahogy itt-ott átsejlik a festék alatt.

De - láttam már máskor is - nincs két egyforma érzés... Korábban is ezen zökkentem ki... De felismertem, beláttam, hogy bizony ez is szerelem...


Lehet, hogy észrevétlen ismét szerelmes lettem...?!

Lehet, hogy idővel elfelejtem észrevenni a szerelmet...? Az érzést...? Hogy nem ismerem fel...?!

 És azt sem ismerem fel, hogy nem ismertem fel...?!


Csak állok, és érzem, hogy más. Másként érzek iránta, mint a többiek iránt. A puszta vágyat felismerem, a kíváncsiságot felismerem, a birtoklási vágyat felismerem, a dacos hiúságot is...!


De Ő...?
 Nem csak egyszerűen szép. A szépség csodálatot szül bennem.
De amit érzek több, mint a szépség csodálata...

Olyan érzés, mint a cseresznye.

Mélybordó és fényes, feszes. Ordít róla, hogy zamatos, érett, édes és finom. Látod, és a szemed felszívja a látványt és élvezed az érzést.

Ez a szépség.
De amit Ő kelt, az az a vágy, hogy érezzem a cseresznye húsát, az ízét - hogy legyen egy cseresznyefám, és gonddal ápoljam, óvjam, s minden évben szerelmünk gyümölcseitől roskadozzon minden ága... Hogy büszke és boldog emberré tegyen, hogy szerethetem - s kiteljesíthetem azt a csodát, ami Ő...






Én meg a hülye hasonlataim...

Pedig nem is vagyok kertész...

Ez van.

Ez vagyok.