Elgondolkodtam.
Nem először járom körül a teremtés, a "Nagy Cél" gondolatkörét, akár a bibliai idézetek tükrében.
Kiindulva abból, hogy Isten van, és a létezésünk, a valóságunk léte neki köszönhető, elfogadható a feltételezés, hogy mindannyiunk előtt jár a "tökéletesedés" útján (isteni jóság, mindenhatóság, satöbbi).
Ha ezt elfogadjuk, akkor viszont ostobaságnak tetszik az a gondolat, hogy egy ilyen részletgazdagságában is tökéletes rendszert, melyet a mi okulásunkra alkotott, a végítélet napján tűzzel söpör majd el...
Nem vagyok egy profi bibliaforgató - mivel nem hiszek sem abban, hogy Isten és ember között közvetítőre lenne szükség, sem abban, hogy valóban általánosításokba bocsátkozna az Atya, mikor a gyermekeire néz - "mind ilyenek vagytok, mind tegyétek ezt és jobb lesz", satöbbi.
Azonban rémlik egy gondolat a bibliából: "Isten a saját hasonlatosságára teremtette az embert."
Ha elfogadom a biblia ezen sorát, nyilván el kell utasítanom azt a gondolatot, hogy "mind bűnösök vagyunk", eredendő gonoszság lakik bennünk, satöbbi.
Nem sérthetem meg Istent a feltételezéssel...
Ha elfogadom a gondolatot, hogy Isten azt várja tőlem, hogy győzzem le magamban a gyarlóságot, kvázi fussak versenyt a boldog létezés jogáért, aligha tarthatom annyira gerinctelennek, hogy elgáncsoljon a cél előtt, miközben angyalai a végítélet harsonáit fújva a képembe röhögnek...
Ha elfogadjuk, hogy Isten van, és olyan, amilyennek gondoljuk, aligha kötődik a tér-időhöz. Mondhatni - neki nem sürgős semmi, hogy határidőket szabjon, sőt!
Ha Isten minden gyermekét egyformán szereti, egyetlen gyermekét sem fogja hagyni megrohadni - mindnek esélyt ad, hogy legyőzze önmagát...
Mindezek alapján megkérdőjelezem a végítélet eljövetelét.
Pláne, ha figyelembe veszem, hogy a történelmi tapasztalat alapján a papságtól minden várható, csak őszinteség nem.
És ugye a bibliafordítások, a biblia egyes részeinek "publikálása", vagy letagadása mind az egyház fennhatósága alatt történtek-történnek...
Ha mindezeket elfogadjuk, helytállónak tűnik a feltételezés, hogy Isten fia Jézus, a szeretetről prédikált.
Nem a félelemről.
A Jóság szeretettel és áldozathozatallal "uralkodik", s nem a félelem keltette hatalommal.
Ezzel szemben mit tett mindig is az egyház...? (ld. pl.: Bergmann: Hetedik pecsét)
Tehát melyikükre jellemző a bibliai (és egyéb vallásos) jövendölések félelemkeltő, elrettentésre hivatkozó (szerintem inkább hatalomhajhász) végítélet-elmélete...?
Persze, ha a modern kori és antik gondolkodók felismeréseiből alkotott elméletet nézzük, a valóságot a gondolataink, a meggyőződéseink alakítják.
Vagyis aki a végítéletben és a rettegésben hisz, az ezt valósítja meg.
Aki a hit erejét a félelem szolgálatába állítja, beteljesíti - megvalósítja - félelmeit.
A szkeptikusoknak igazuk van: ez csak egy elmélet. Épp ezért semmi vesztenivalónk nincs, hogy kipróbáljuk, mi történik, ha tudatosan és következetesen a jóra számítunk - háborúk helyett békére, bosszú helyett megbocsátásra, rossz idők helyett boldogságra...
Nem először járom körül a teremtés, a "Nagy Cél" gondolatkörét, akár a bibliai idézetek tükrében.
Kiindulva abból, hogy Isten van, és a létezésünk, a valóságunk léte neki köszönhető, elfogadható a feltételezés, hogy mindannyiunk előtt jár a "tökéletesedés" útján (isteni jóság, mindenhatóság, satöbbi).
Ha ezt elfogadjuk, akkor viszont ostobaságnak tetszik az a gondolat, hogy egy ilyen részletgazdagságában is tökéletes rendszert, melyet a mi okulásunkra alkotott, a végítélet napján tűzzel söpör majd el...
Nem vagyok egy profi bibliaforgató - mivel nem hiszek sem abban, hogy Isten és ember között közvetítőre lenne szükség, sem abban, hogy valóban általánosításokba bocsátkozna az Atya, mikor a gyermekeire néz - "mind ilyenek vagytok, mind tegyétek ezt és jobb lesz", satöbbi.
Azonban rémlik egy gondolat a bibliából: "Isten a saját hasonlatosságára teremtette az embert."
Ha elfogadom a biblia ezen sorát, nyilván el kell utasítanom azt a gondolatot, hogy "mind bűnösök vagyunk", eredendő gonoszság lakik bennünk, satöbbi.
Nem sérthetem meg Istent a feltételezéssel...
Ha elfogadom a gondolatot, hogy Isten azt várja tőlem, hogy győzzem le magamban a gyarlóságot, kvázi fussak versenyt a boldog létezés jogáért, aligha tarthatom annyira gerinctelennek, hogy elgáncsoljon a cél előtt, miközben angyalai a végítélet harsonáit fújva a képembe röhögnek...
Ha elfogadjuk, hogy Isten van, és olyan, amilyennek gondoljuk, aligha kötődik a tér-időhöz. Mondhatni - neki nem sürgős semmi, hogy határidőket szabjon, sőt!
Ha Isten minden gyermekét egyformán szereti, egyetlen gyermekét sem fogja hagyni megrohadni - mindnek esélyt ad, hogy legyőzze önmagát...
Mindezek alapján megkérdőjelezem a végítélet eljövetelét.
Pláne, ha figyelembe veszem, hogy a történelmi tapasztalat alapján a papságtól minden várható, csak őszinteség nem.
És ugye a bibliafordítások, a biblia egyes részeinek "publikálása", vagy letagadása mind az egyház fennhatósága alatt történtek-történnek...
Ha mindezeket elfogadjuk, helytállónak tűnik a feltételezés, hogy Isten fia Jézus, a szeretetről prédikált.
Nem a félelemről.
A Jóság szeretettel és áldozathozatallal "uralkodik", s nem a félelem keltette hatalommal.
Ezzel szemben mit tett mindig is az egyház...? (ld. pl.: Bergmann: Hetedik pecsét)
Tehát melyikükre jellemző a bibliai (és egyéb vallásos) jövendölések félelemkeltő, elrettentésre hivatkozó (szerintem inkább hatalomhajhász) végítélet-elmélete...?
Persze, ha a modern kori és antik gondolkodók felismeréseiből alkotott elméletet nézzük, a valóságot a gondolataink, a meggyőződéseink alakítják.
Vagyis aki a végítéletben és a rettegésben hisz, az ezt valósítja meg.
Aki a hit erejét a félelem szolgálatába állítja, beteljesíti - megvalósítja - félelmeit.
A szkeptikusoknak igazuk van: ez csak egy elmélet. Épp ezért semmi vesztenivalónk nincs, hogy kipróbáljuk, mi történik, ha tudatosan és következetesen a jóra számítunk - háborúk helyett békére, bosszú helyett megbocsátásra, rossz idők helyett boldogságra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)