Próbák, avagy hogy magam maradok...

Feeling




Zajlik körülöttem az élet.


Jönnek pozitív véletlenek, mint egy rakás érdekes ember, vagy néhány gyönyörű - és élből kevéssé pozitívként értékeltek, amelyeket megpróbálok leckeként értelmezni, és keresem, mit tanulhatok belőle...


Ingyen dolgozni egy szent helyen, vagy beköltözni kicsit egy templomba - nem mondanám, hogy az életemben hétköznapi dolog volna.

Ahogy megtapasztalni egy ember fájdalmát, vagy félelmeit úgyszint nem az.


Saját magam kapaszkodni a szakadék szélén egyensúlyozó önmagam kezébe... Mikor lehullni oly könnyű volna...


Vacsorák, vitorlázás, hetes nyaralás, koncertmeghívás...

Ezek számomra mind különleges jelentőségű pillanatok.

Talán másként, talán jobban értékelem, mint mások.



És a másik oldalon lehúzás, átverés, ködösítés, és konkrét kicseszés.

Próbák.



Csak azt nem értem, hogyha az élet ebben az anyagi valóságban egyszerűbb, ha összefogunk, akkor miért nem jelent semmit az a tény, hogy az a másik értem is vállalta a maga részét...

Hogy számít rá, hogy én is vállalom a magam részét - érte...



Vajon mire tanít Isten ezzel az újabb leckével...?

Magától adódó kérdés.

"Miért is imádkoztál legutóbb...?


Hogy képes legyél önzetlenül szeretni...?
Elvárások nélkül...?"


Hát...

Nem egészen így gondoltam.



Azt hiszem, elegem lett belőle, hogy én igyekszem mindig maximálisan felelősséget vállalni azért, amit ígérek, mondok - mások számára pedig pontosan nulla a jelentősége a kimondott szavaknak, legyenek bár egy megállapodás szavai...



Talán ez is ott van a háttérben, hogy miért jártam az elmúlt években egyedül az utam.


S most, ennyi idő elteltével önzetlenül szeretnék szeretni - és Isten emlékeztet, hogy erre bármikor lehetőségem nyílik...

Ha vállalom az ezzel járó "kockázatot". Ha vállalom az igazi nehézségét.

Hogy "magam maradok a szeretetemmel"...



Azt hiszem...

(Egy hang azt mondja bennem - ez lesz az egóm, azt hiszem -, hogy "köszi ennyi elég is volt az önzetlen szeretetből"...)


Azt hiszem, megértettem, hogy teljes mértékben függetlenné kell válnom. Mindentől és mindenkitől.

Csak így érhetem el, hogy a csónakom, mellyel a magam választotta irányba próbálok evezni, ne boríthassák fel minduntalan felelőtlen, vagy épp önző kezek...




Vicces, hogy közben konkrétan megfogalmazva arra tanít az élet, hogy az anyagi világban megélt érzelmek csak visszahúznak a lelki fejlődés útján...


Vagyis a leggyorsabb út a fejlődéshez az érzelmi függetlenség.

De vajon lehetünk-e teljesen függetlenek érzelmileg...?


Hogy nem akarok az lenni, az világos.

Valószínűleg Neki is - ezért hozta az életembe Őt, hogy legyen kitől érzelmileg függenem, ha ezt akarom...







Na jó.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy az elmélkedést felváltsák a cselekedetek.

Elvégre van egy hetem megoldani, hol fogok ébredni hétfőn.

Jaya!