Az elzárkózás falai...

Ma nagyon kevés az energiám. Értelmetlennek tetszik bármi, amit csinálhatnék. Szeretnék ismét abban a társaságban lenni, a Matajival, PrabhuG-vel, Guruttama, Candra társaságában. Ma értelmetlennek tetszik a világ.

Megváltoztam.

Ez volna az anyagi lét szenvedése…?

A három nap a Búcsúban volt az anyagi boldogság, amely szükségszerűen elmúlt, s szenvedést hozott…?

Vagy ebbe a hitbe is csak a gyengék menekülnek, akik nem tudják pótolni az elvesztegetett energiájukat, és menekülnének ebből az állapotból…?

Mintha odabenn ülne némán valahol bennem Ő, és csak mosolyogna a folytonos tépelődéseimen.

Ez csak egy test. Csak egy ruha. De egyben templom is.

A cselekvés annyira egyszerű…!

A gond mindig a mögöttes motivációval van.

A Mataji motivál.

Ha tudom, hogy „mi kell a nőnek”, tudok tenni érte, hogy megadhassam.

Ha tudom, mi kell Istennek, törekedhetek rá, hogy megadhassam.

Sőt ezt a kettőt összeegyeztethetem, megfeleltethetem egymásnak, és önzetlenül adhatok Neki, a Nőnek, boldoggá téve mindkettőjüket.

Önzetlenség.

Elvárások nélküliség.

"Szeretlek, de nem várok cserébe semmit.

Sem viszonzást, sem megalkuvást, sem köszönetet.

Szeretlek önmagadért, a szeretetért önmagáért."

Képes leszek-e erre…?

Tapasztaltam, hogy a szeretet sebezhetővé tesz az elmével szemben., és az elme mocskosul ki tudja csinálni az embert…

De talán PrabhuG-nek igaza van, és nem bújhatunk el a fájdalom elől az elzárkózás falai mögé...