Reggeli

Reggeli

Együtt ébredni, együtt kelni.

Együtt sétálni iskola, óvoda felé.

Engem a "részévé válás" élményével ajándékozol meg. Furcsa.
Belépni egy világba, amely "Belőled fejlődött", amit "Te álmodtál" - és álmodsz már 9 éve...

Valahogy, olyan személyes, mint mikor a saját otthonod, vagy hálószobád - a lelked legmélyebb zugait mutatod meg valakinek...

Nézlek, mosolyogsz. Mosolyog a szád és mosolyog a szemed.
(A kék-szürke szemed. :P)

Ahogy ültünk a kirakat előtt, a melegben - kint a hűvös-hideg reggeli világ, a kezünkben a sütik... És az enyémben a Tiéd.

Néztem a szemed, és miközben megmosolyogtatott a csodálkozás, milyen szép szemed van, elcsodálkoztam az érzésen, ahogy boldogsággal töltött el a gondolat, hogy "Érte leszek felelős..."

"Felelős vagy azért, amit megszelidítettél..." 

"Felelős vagy azért, aki szeret, s akinek megígérted, hogy szereted..."

Ó, hányszor hibáztam már el ezt a leckét...?!


De most nézlek - Téged. Te vagy itt. Veled kaptam új esélyt Istentől, hogy végre felnőjek a feladathoz, és jól szeresselek...

Nézlek, ahogy itt ülsz előttem, nézem a szemed, ahogy mosolyog, és arra gondolok, hogy íme a nő, akiért felelősséget vállalok.
Akinek a boldogulásáért tenni akarok.
Akinek a boldogulásáért a napjaimat megszentelem.

A Nő.
:)

Furcsa érzés.
Az agyam azt mondja, szerelmes vagyok.
Mintha az idő előrehaladtával úgy változna a szerelem érzése, ahogyan egy egyre növekvő átmérőjű csövön kiáramló víz hatása és az áramlás módja.

Régen vad és heves érzés volt, az Univerzum végéig elszáguldó, vékony sugár, mint a lézer, mindent átégető, forró.

Később, mint egy locsolócsövön kizúduló víz, mindent eláztató, mindent átitató, mindent befröcskölő. Zabolátlan.

Ma olyan, mint egy áteresz egy hatalmas tavon. Lassan csendesen, mégis megállíthatatlanul terjedő, mindenhová bekúszó áradás. Néma, de lassan mindent felemel a talajról, mindent körbezár, mindent feltölt, míg végül az egész világot megváltoztatja.

Eddig egy szárazföld belsejében kerestem a helyem, erdőkben, réteken a forrást, hol végre ihatok. Mindig vonzott a víz (kiskoromban is, bár muszájból úszni utáltam).
Ma lassan egy kristályvizű tóban élek. A hajdani rétek és erdők felett hullámzik és csillámlik a felszín. Itt a mélyben pedig a mindig szomjazó táj végre oltja szomját, a fű és a lomb lágyan együtt lengedez az áramlásokkal, a Nap fénye lágyan simogatja a tájat a hullámokkal.

(19'20'')

Nézem a szemed, és érzem, ahogy változom.
Változik bennem a munkához való viszonyom.

Eddig "csak" azt akartam, hogy "ha már vagyok", legyen értelme, haszna a létezésemnek. Tegyek jót magam körül.

Nézem a szemed, és érzem, ahogy már azért akarok minél több jót tenni, hogy az Univerzum, Isten viszonzásaként kapott értékekkel Téged, a Te életed gazdagíthassam...


Adni.
A boldogság "titka."

Boldog akarok lenni Veled.
A hátralévő időben, amit itt töltök, biztosan.

Köszönöm - Neked és Istennek -, hogy vagy.
Hogy nekem is vagy...

Új Hajnal...

"...Minden reggel - azzal, hogy felébredünk - megkapjuk a lehetőséget, hogy jobban csináljuk, mint addig...Hogy, ha valami nem tetszett, nem sikerült tegnap, akkor azt kijavítsuk, helyrehozzuk, hogy jobban csináljuk...

Ez a felkelő Nap csodája...

Minden hajnal "ugyanolyan". Minden hajnal a tabula rasa csodájával ajándékoz meg minket..."


 "Boldog vagyok Veled!" - írod. :)

És én is Veled. - írom.



És tényleg.
A sétáink, a közös főzés, evés - az érintések, puszik, a közelség...
Ezernyi apró, pénzben vagy nagy szavakban ki nem fejezhető pillanat, rezdülés, történés...

Veled.


Ó hány "Veled" volt, mely kútba hullt,
Míg utunkat róttuk e percig...?
Hány Hajnal kélt, s a bíbor ég
szerelmes szívünk hányszor gyújta lángra,
S hány ölelés, hány boldog sóhajra szakadt
A múlt, s az elmúlás homálya...?
S ma itt vagyunk - újra és mégis,
S a hajnallal felvidul az ég is, s a szívünk,
mi puszta volt, és sivár,
Virágos kertként felébred,
S tavaszunkban szárba szökken ezernyi,
Apró magja
A reménynek, boldogságnak, s a vágynak,
Hogy jók legyünk, s jól legyünk, Együtt...
Mi vár...?
Honnan tudhatnám...? S mégis tudom. Érzem!
Mert nem múlt a Múlt
nyom nélkül,
S nem volt hiába sok ezer halál,
A számtalan könny, a sok kacat,
Mi kincsként őrizve vár
Egy poros raktár-
ban, egy Új Hajnalra - erre? -,
Melyben új életre kelve, emlékezve, s szeretve
Ébredhet fel, s beérve a mélyben,
Ez alkalommal már végre talán készen
Állva erre:
jól szeretni s szeretve lenni,
Merve hinni -
Benne és önmagunkban...



Leírom, hogy sose "felejtsem" olyan mélyre... Hogy a reggel milyen csodás volt Veled... :)
Sokadszor már, a Nap fénye, a hűvös levegő - a csendes utca, ahol csak a léptünk kopog még...

A kávé íze, s a csókodé.
S a csokié - még emlékszem, este bűnöztünk, Te meg én... :D



Hálás vagyok Érte Istenem...!
Hogy oly hosszú is, ha volt az út, mégis ide vezettél, e napra, e helyre - Hozzá.

Köszönöm... :)

A "válság" az "új" vajúdása...

25 nap.

Ennyi telt el, és mintha nagytakarítás után volnék otthon - ismerős, valahogy mégis szebb minden.

Új szereplő a színen, ismerős tánclépések. Ismerős rivalda, ismerős izgalom.

Mégis más.

Mert más vagy, és én is más vagyok,
Mert Veled vagyok, hogyha hagyod.

Furcsa, mert érzem, hogy Ő más. Más, mint én, mások a szokásai, stb. - egy másik ember.

És eszembe jut, amit valakinél - Pál Ferinél - olvastam, hogy el kell engedni a születési családból hozott "igazságokat", és "közös igazságokat" kell elfogadni a helyükbe...

Más vagyok...?

Bölcsebb vagyok már...?


Remélem.


Furcsa élmény az elfogadás. Pedig már kaptam régen.

Furcsa élmény, hogy az számít különlegesnek, amit adok - ami én vagyok.




Nem úgy történt, ahogy vártam.
Sőt, még nem is tudom, hogy "ez az-e"...?

De furcsa...

Minden pillanatot áthat a várakozás feszültsége. És a jelenlét békessége. Hogy bármi jöjjön, most jó.
Így jó.
Hogy ennyi jó.

Újra élni a közelség élményét...

Kamaszos bohósággal megélni a pillanatokat, és nem sokkal gondolni előbbre...

Jelen lenni.


"...ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem..."

Holnapolisz

Válság van.
Nálam.

Válságban van a világképem. A jövőképem.

Azt hiszem, túl nagy dózisban kaptam a klímaváltozással foglalkozó cikkekből.


Nem érzem, hogy van értelme bárminek.

A hivatásom a jövőtervezés. A jövőépítés.

Mihez kezd egy jövőtervező, hogyha az folyik a csapból is, hogy "nem lesz jövő"...?



Pontosítsunk - jövő lesz. Csak nem happy end.

Vagyis...?

Hogy legyek optimista, pozitív, hogyha a várható jövő minden, csak nem pozitív...?



"- ...Melyik farkas győz...? - Amelyiket táplálod..."



Azt hiszem, változtatok.
Be fogom építeni az ügyfeleim költségvetésébe az adományozást, mint rendszeres elemet.
Olyan szervezeteknek, amelyek tesznek.
Ideje nem csak szóban közösséget építeni.

Pont

"...és Isten azt mondta: nem."


.


Így kezdődik a mondatom. Ponttal.

Szavak kavarognak bennem, mint a tenger. Hullámaikból mondatok, mondattöredékek merülnek fel, s buknak alá ismét.
Megpillantásuk, felismerésük pillanatában tudom, hogy leírni őket nem érdemes.
"Csak nekem szólnak.*"
Vagy értem őket, vagy - nem.

*"Csak nekem" = mindenkinek. A maga nyelvén. A saját szavaival. A "saját angyalán" keresztül.


Nehéz dolog ez a tudatosság...

Olyan, mint visszatartott lélegzettel a víz alatt úszni...

Nem. Tudom, hogy nem.

Valójában ekkor úszunk szabadon lélegezve a víz felett.
Csak az egó/elme mondatja, érezteti a fordítottját...

Ehhez kell a hit és bizalom... Megtenni, amiről "érzed", hogy a halálod lehet - pedig valójában nem a Te halálod, hanem az övék... Az érzést is ők generálják. Mert rettegnek, mi lesz, ha egyszer megteszed...
Azt hiszik, akkor már többé semmi szükséged nem lesz rájuk, és megsemmisülnek...

Pedig - nem.

A részeid maradnak. És betöltik a szerepüket. Csak épp nem nőnek a fejedre. Nem fognak ők irányítani...




(...)


"...Te csak taposd a gázpedált,
Magától beindul, ami megállt..."

Körök, és azokon belül újabb körök...

Mit nem tanultam meg még mindig...?

Ugyanaz a dilemma tért vissza megint, mint öt éve, tíz éve...


Még mindig ugyanazt vonzom.


Pedig változtam...

Fejlődtem...


Sosem lesz elég...?

Gyengeségem

Szerelmesnek lenni...

Ez mindig a gyengém volt...

Mindig hajlamos voltam "beleszeretni a szerelem ígéretébe..."


Mindig adni akartam.
Persze önzés - hiszen az elfogadás az adás másik pólusa...



Látni (?!) valakit, és szeretni azt, Aki - nem azt, amilyennek mások látják....


De vajon valóban Őt akarom szeretni, vagy "csak szeretni akarok"...?

Tépelődések - találkozások

Hangulat



Vajon miért jöttél...?

Kísérteni? Hogy feladom-e, amit kértem, amit vágytam...?
Hogy "megelégszem-e"...? Kompromisszumot kötök-e...?



Furcsa érzés találkozni valakivel, és elbizonytalanodni...
Mert emberileg teljesen rendben van, és szeretni való, és megérdemli...

Valahogy mégis azt érzem, nem...
Valahogy "nem"...

És nem igazán értem, hogy miért...

Nem a zsánerem, jó.
De semmi más kritikám nincs. Vagyis - azt hiszem, nem ismerem még eléggé; most biztos nincs más kritikám...

Agyalok.
Vajon lehetséges-e boldoggá válni együtt, ha valami van, ami hiányzik...?

Miközben persze tudom, hogy "nincs tökéletes"...

Sőt, eleve nem a tökéletest keresem, hiszen tudom, hogy én is messze vagyok a "tökéletestől". Még a "legjobb önmagamtól" is messze vagyok...



Vagy épp ebben áll a lecke...? :D

Boldognak lenni úgy, hogy valóban a Lélekre fókuszálsz?

Azt hiszem, az csábít, hogy Őt "könnyűnek tűnik boldoggá tenni"...

De, ha megy erőfeszítés nélkül is...? Akkor nem lustulok-e el? Nem satnyulok-e, nem kényelmesedek-e el...?

Hogy fogok fejlődni, ha Neki "nem kell", mert így is boldog lenne velem...?

Vagy csak hiú idióta vagyok, és csak nem látom, hogy mennyi kihívást kapnék Vele...?



Jó volna - vágyom rá, hogy boldoggá tehessek végre valakit...
Hogy valaki elfogadja, amit adni tudok, és valaki megelégedjen azzal, amit én tudok adni...

És ezzel körbe is értünk... Én megelégszem-e / megelégedjem-e azzal, amit Ő tud adni...?
Hiszen a család megélhető vele, nő, és boldoggá tehetem, felemelhetem, mint Nőt, és segíthetek kihozni magából a legjobb önmagát... :)

És erre vágyom is, hogy ez tudjak lenni a Társamnak...


Ám, ha én nem tudok fejlődni Mellette - nem azért, mert "Ő kevés", hanem mert "nekem túl könnyű" megfelelni, eredményesen segíteni Neki...?


Vagy, ha egyszerűen tényleg csak azt akarja "tesztelni a Jóisten" a találkozásunkkal, hogy az első adandó alkalommal a könnyebb utat választom-e...?

Villanás

Mit látok szemedben...?!
A csillanás, a pajkos villanás mi lehet...?!
Talán egy gyertya fénye...?
Mely meghitt óráink beragyogva az éjszakába olvad, s vége?
Mit lát e gyertya...?
Szép szavak ölelkező táncát?
A flörtök ezerszirmú, édes szóvirágát?
Vágyaink rezdülését? Forró csókokat?
Vagy jólneveltek egykor, s csak szolid bókokat...?
Mit rejt e szempár...?
Ó ezt vágyom tudni...!
Az ajtón túl mi vár...?
Oly jó lenne futni, rohanni!
Kitudni minden titkod, minden álmod, minden vágyad...!
S ha e bohó rohanásban kifulladunk, s a lélek lepkeszárnya bágyad,

Jó volna megpihenni,
Kezem kezedbe tenni,
S csak lenni.
Andalogva, öledben álmodni fényről, csillanásról,
Egy pajkos tekintet-villanásról,

És álmodni, mindent feledve -
Vakon szerelembe esve - tovább,
S hallgatni sóhajod, míg szívedből telik,
Míg álmodó ajkaim gyönyöröd ízlelik...

Fél-elem

"- Kicsit aggasztanak közben a folyamatok a világban...

Legalábbis az online média (és ezalatt részben az ellenzéki lapokat, és nagyobb részt a gazdasági szaksajtót értem) írásai arra mutatnak, hogy ismétlődik a második VHB előtti folyamat...

Azt pedig tudom, hogy "nehezen tanulunk"...

Még azt is, hogy ahol a figyelem, ott az energia...

Ezért próbálok "nem arra figyelni"....

De közben "ezek" újabb pofátlan lépéseket terveznek, ami már a magántulajdonhoz való jogot karcolja...

Mértéktelenek.

És valahol bennem van, hogy gyerekként forradalmárnak láttam magam.

És hogy mennyire térhetünk el szabadon a "fent választott" utunktól...

És békéért imádkozom "nap, mint nap"...

És közben aggaszt, hogy talán ezért nem jött még a lányom...

Sok kis kirakó így is összeilleszthető...

Eszembe jut a keresztény világkép szerinti "utolsó korszak"...

Tudom, hogy nem szabad félni...

Nem is akarok félni.

A film, amit küldtem, idevágó is...

Amilyen ostobák a fiatalok...

Mert nem ismerik a történelmi tapasztalatokat...

Sose éltem meg háborút, de mindig túlfejlett volt a beleérzőképességem...

Nekem elég volt annyi film. Annyi emlék.

Tudom, hogy ostoba, igazságtalan, sehova sem vezető.

És próbálom a figyelmem a jóra fordítani.

Miközben nem akar jönni az, aki végre az asztalra csap, és megálljt szab "ezeknek"... "Helyettem"...

Félek. Nem akarok, de azt hiszem, félek. Nem a haláltól. Sőt. Attól nem.

Csak attól, hogy amit megálmodtam, elvész a lehetőség, hogy megéljem.

Talán sosem születtek mégegyszer annak, aki most vagyok....

Ezekkel az álmokkal, ezekkel a célokkal...

Mi a helyes cselekvés, ha netán ezek az ostobák háborút kezdenek?

Ölni nem akarok, mert nem akarok annyi rossz karmát.

Akkor...?

Legyek menekült? Üldözött? Gyenge?

Vagy öngyilkos? Melyiknek van nagyobb karmikus terhe?

Feladni sem akarom.

De harcolni sem. Háborúban nem. Az életben - teszem. Azt hiszem.

S az idő fogy.

Az életemből.

"Szülnöm" kéne, de kivárni is, míg elmúlik az őrület... Ha elmúlik...

Ha lesz még miért élni utána...

Persze, az is eszembe jut, mennyire meghatározzák a valóságképünk a "hírek", amik eljutnak hozzánk.

Hogy akár országos manipuláció áldozata lehetek én is, mint a f...szhívők.

Vajon mennyire szabad még a tudatunk?

Vagy ez már rég a Mátrix, csak nem ismertük fel...?

Ha szemellenzőt húzok, és csak a pozitív dolgokra figyelek - az segít...?

Néha már várom, mikor ropognak bakancsok a kertben... (Tudom, súlyos...)

- Nem tudom, mi segít. Az alkalmazkodókészség biztos.

- Nem akarok alkalmazkodni "ezekhez".
A mértéktelenekhez, az ostobákhoz, a gerinctelenekhez...

..."

Mi hát a jó választás...?

Ha vállalhatatlanra fordul a helyzet, vonjam ki magam...? Vonuljak el Tibetbe, egy barlangba, az értelmesek közé...? És meditáljam ki magam ebből az elmebajból...?

 

Vagy fogadjam el, hogy "odafenn" ezt az utat választottam?

Békét akarok. És TUDOM, hogy a békét nem lehet fegyverekkel kivívni! Ostoba mind, aki azt hiszi, lehet!

 

"Boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyeknek Országa... "

Meggyőződésem, hogy ez hibás fordítás, és valójában az eredeti szöveg itt az "ostobákról", az együgyűekről beszél...

A "nem-gondolkodókról".

Önkép-ben van - Ön képben van? - gondolatok a valóságról, a félelmeinkről, satöbbi...

Hangulat






Félelemek.

Az élet most döbbent épp rá, milyen irreálisan befolyásolják az életünket. Pontosabban a gondolkodásunkon keresztül minket. A döntéseinket, a hiedelmeinket (pl. önbizalom...), az álmainkat...

Azok, akik nálam jóval "előbbre" tartanak - anyagiakban, önmegvalósításban, szakmai sikerekben, stb...

Egyre tisztábban látom, hogy mennyire "nem mások", mint én.
Azt hittem, "ők ebben, vagy abban mennyivel jobbak nálam"...
Most pedig az élet megmutatja, hogy a nagy "ikonok" is emberek, hogy a sikeres pályatársakkal összevetésben mennyivel szigorúbb elvárásaim vannak magammal, a munkámmal szemben...

Hogy azok, akikről azt hinném, "nekik milyen egyszerű lehet, hiszen ők..." Erősek, szépek, okosok, gazdagok, stb.

S közben megmutatja az élet, hogy milyen hasonlók. Hogy nem tudnak többet, nem szebbek. Hogy mennyivel erősebb vagyok a bejárt út alapján.

Vagy épp a másik véglet - látok embereket, akik tök rendben vannak valójában, és annyira visszafogják magukat a negatív énképük miatt...
És látom, hogy mennyire tévednek, és azt is, hogy a saját látásuk önmagukról mennyire torz...

Valójában így azt kell hinnem, bárki tart előbbre bármiben, valójában max. a gondolkodása szabadabb, a félelmeit engedte el jobban, mint mi.



Tolnai Lajos gondolata azóta meghatározó motívuma az életemnek, mióta életem egykori Nagy Őjétől megkaptam, évtizedes távlatban immár a mától:


"Ember - az a jó isten kezedbe adta sorsodat.
Fonj belőle szárnyat, hogy repülj: szabad;
Verj belőle láncot, hogy életeden át rab légy: szabad;
Csinálj belőle poklot mennyország helyett, óh szabad;
Sőt, ha szeretnél belőle koldusbotot csinálni,
Mert a koldusbot minden botok közt a legszebb és legalkalmasabb:
Azt is megteheted -
Mert szabad."


Az utóbbi napok, hetek, hónapok  pedig egyre jobban rávilágítanak, mennyivel jobban élő, szerves része a valóságunknak (valóságomnak?), mint gondolnánk...

Most épp randizom.
Elvileg.
Persze, indokolható lesz a halasztás, eü-gáz van.
Ám Akivel randizom, fél. Saját elmondása alapján menekül a "kötöttségektől".
(Igen, miközben "rendes kapcsolatot" keres...
Jó - egészen pontosan a szabadsága korlátozása riasztja.)

Egyelőre arra jutottam, hogy valójában talán a kudarctól való félelem az, ami mozgatja. Mert az élménye, hogy "egyiküknek sem volt elég jó - mind azt mondták, nem Ő az igazi"...
Pedig egy humoros, szimpatikus, csinos csajról beszélünk.
Valakiről, akivel szerintem "semmi baj sincs" - mégis az énképe ennyire sérült,  és a félelmei korlátozzák az önfeledt gondolkodásban, és így az önfeledt teremtésben...


Sokan kinevetnek azért, mert az elmúlt 30 tudatosodó év összes ismerete, tapasztalata, olvasmánya, átgondolkodott, átvitatkozott éjszakája, pár év fizikai tanulmánya eredőjeként meggyőződésem, hogy az anyag valójában energia (ld. eisteini- és kvantumfizika) , és a különböző energiarendszerek pedig hatnak egymásra, azaz a gondolataink hatnak a körülöttünk anyaggá sűrűsödött energiarendszerre is, amelyet "Világnak" aposztrofálunk..


S közben íme...

Újabb és újabb tapasztalatok arról, mennyire így van...

Deep

Hangulat


Fél.

Azt mondja, az én érzéseimtől.

Szerintem a sajátjaitól.

Basszer...


Ezt komolyan nem hiszem el...

Érzésből

Néha kell!



Néha kell, hogy kimond, hogy "szeretlek".

Akkor is, ha az, akit szeretsz, pont hímnemű...

Mert a Léleknek nincs neme.

De szeretni tud!




Hálás vagyok a munkámért-hivatásomért, hálás vagyok a Munkatársaimért és Vezetőimért, hálás vagyok az Ügyfeleimért, akik a Barátaim is kicsit, meg a Családom is kicsit...

Hálás vagyok a testemért, hogy ép, és rendben van, hálás vagyok azért, hogy képes vagyok adni...

Hálás vagyok az életembe lépő Emberekért, akik mind tanítanak, és ajándékokat hoznak nekem, és hálás vagyok a békéért, amit az anyagi világban eddig - és remélem, még - megélhetek.

Sajnálom a politikusainkat, és mindazokat, akik anyagi-, vagy lelki nyomorban élnek jelenleg - de megteszem, ami tőlem telik, hogy segíthessek.


És hálás vagyok, amiért látok kiutat, és megadatott, hogy járjak rajta (legalábbis én úgy érzem)!

Hozzáállások

Kegyetlenül nehéz megállni egy határvonalon.
Nem segíteni akkor, mikor látod, hogy szükség volna rá.

Persze - eltelt fél év, és túlélte ő is. Tehát annyira mégsem volt rászorulva a segítségedre.


Szenvedni könnyebb.
Hibáztatni, kifelé mutogatni, sírni.

Kívülről szar. Látni. Érezni.
Mert hat.

Mint ahogy a víz a füledbe folyik - a szavakat sem tudod kizárni. Ha nem akarsz hátat fordítani.


Próbálom fejben tartani, hogy néha azzal segítek, ha nem segítek...


De nem jó.



Furcsa.
Hogy mennyire mások vagyunk.

Kitartás.
Pozitivizmus.
Tudatosság.


Vajon bírom ezeket, vagy csak szeretem azt hinni, hogy ezek nekem megvannak?

Vajon Ő tényleg "hibás" elmével él?
Vagy ez csak egy remek kifogás, amit eszközként használ a túléléshez?
Mert benne ez a stratégia alakult ki? Erről van tapasztalata, hogy működik?

Abban tudunk hinni, amit megtapasztaltunk...?

...

"Woman Only"

"Zéró tolerancia. Vagyis nem elfogadható az ittas vezetés, a nemi erőszak, a nők vagy állatok bántalmazása és a faji megkülönböztetés sem. Ezekkel sokan egyetértünk."

(A WMNO bejegyzése a Fb-n)

Sztereotípiák.

Az agresszió lemoshatatlanul ránk (férfiakra) ragadt a köztudatban, mint a fekete folt.














A "bántalmazás képek" egy érdekes példája ennek a google szerint.




Az "agresszió képek" keresőkulcs hasonló eredményt hoz.




Szomorú.

 Még a "verbális agresszió" is férfiagresszorral kerül megjelenítésre, noha személyes tapasztalatom, hogy a nők körében a verbális agresszió legalább annyira elterjedt, mint a fizikai agresszió a férfiak körében.







Sőt.

Talán még elterjedtebb is, a fizikai "gyengébb-nem"-ség ellensúlyozására.
Arról már nem is beszélve, hogy a "bántás", mint az önvédelem, vagy a bosszú eszköze verbálisan sokkal kifinomultabban is megvalósítható, sokkal többféle formában, így sokkal "színesebben fejlődött".

Egy pofon, az egy pofon.
Adhatod így, meg úgy, esetleg valamit tarthatsz a kezedben.

A szóbeli bántalmazás skálája a közönséges kurvaanyázástól a rejtett manipulációig, a nyílt vádaskodástól / hibáztatástól a lelkiismeret furdalást keltő sajnáltatáson keresztül a hallgatásig (!) sokkal szélesebb.

A hatása pedig - szerintem - semmivel sem kevésbé pusztító.






Mégis - ha agresszió, akkor az férfi.

Ismertem nőt, aki abban az életszakaszában annyira mély és eleven sérülésekkel élt, hogy a félelme-fájdalma verbális és fizikai agresszió formájában talált csak kiutat a fényre.

Ismertem olyat, aki a szexben vett agresszív elégtételt az őt ért sok sérelemért kezdetben. Érdekes módon, idővel már nem csak úgy tudott örömet lelni az együttléteinkben, hogy mart és harapott, ahogy csak tudott (nem, nem azért, mert szóvá tettem ezt).

És számos alkalommal voltam áldozata a "csakazértse"-típusú hallgatásnak, indirekt vádaskodásnak, stb. - kezdve a saját anyámtól.

Na és ne felejtsem el - 36 éve élek összezárva egy hímneműnek született emberi lénnyel, aki egyszerre fényesen ragyogó felvilágosult Lélek, szorosan mellé zárva a vak, féktelen ösztönökkel, a szocializáció során gyűjtött sérülések nyomorával, a modern civilizációs megfelelési kényszerek frusztrációival...
Aki történetesen még sokat fejlődhet elfogadásban, megértésben, az elvárások elengedésében, kommunikációban, stb.

Így van némi fogalmam róla, milyen érzelmi folyamatok fenyegetnek tettlegességben kirobbanó feszültségekkel, indulatokkal.
Viszonylag kevés számú esetet éltem meg, amikor nem volt elég a kontroll ezek féken tartására - a három legkritikusabb (micsoda véletlen) számomra fontos nőkkel való interakcióhoz kötődik.

(Egyikre sem vagyok büszke, annak ellenére sem, hogy inkább a kezem törtem el egyik alkalommal, mint hogy a "gyenge nő" által generált feszültség az ő bántalmazásában vezetődött volna le.)


Valahogy - másik "véglet" - az egyenlőségi mozgalmak érdekes módon inkább női zászlóvivőkhöz kötődnek.

Persze.
Félreértések elkerülése érdekében hadd jelentsem ki: TÉNY, az egyenlőtlen bánásmód, amit nem célom vitatni, nem úgy, mint megszüntetni!

Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy elsősorban emberek vagyunk. A fájdalom (fizikai, vagy lelki), a félelem, a tehetetlenség érzése épp annyira romboló egyikünknek, mint másikunknak. És a reakcióink is emberiek.
Végeredményben egyformák.

Jó volna, hogyha akár a férfiak, akár a nők nem csak "a világ másik felére" fókuszálnának, hanem egyben próbálnánk nézni az egészet. És a nemiség hangsúlyozása nélkül* keresnénk** megoldásokat.


(*Megint csak a félreértések elkerülése végett: különbözőek vagyunk, és ezért minden megközelítés, javaslat, megoldási mód, stb. lehet eltérő. Nem osztom a "modern" társadalompolitikai(?) nézetet, amely elmosná a nemi identitás határait. Csak a "vádaskodó élt" hagyjuk el, a "bezzegaférfiak / bezzeganők"-típusú kommunikációt!

**Valójában keresni sem kell a megoldásokat, csak alkalmazni kéne azt, amit már tudunk. (pl.))

Ó, -ió, -ció, -áció, -váció...

Motiváció.

Fura érzés lelkesedni valamiért, ami eddig sosem mozgatott.

Olvasom az utazós könyvet, abban írtak a couchsurfing-ről. Ingyen adsz szállást utazóknak, pár napra - és "cserébe" ők is fogadnak vendégeket, Téged is, hogyha feléjük jársz.

Ez tetszik.

Onnan indult a sztori, hogy egy hétre le akarok lépni egy szigetre, és ahogy néztem, vagy 300-ból ha kijön, ami nonszensznek tűnik.

Közben futottam bele a könyvbe, és a CS-be.

Segíteni szimpi idegeneknek - ez tetszik. Megismerni új embereket - ez is. Hogy ehhez kell az angol? (legalábbis jó, ha van...?)

Nem baj.


Na így lesz nekem motivációm nyelvet tanulni.

Ezúton gratulálok a központi oktatás minden elemének - felnőtt fejjel nekem kell felismernem, hogy hogy lépjek át egy korlátot, amit gyerekként kellett volna átlépni...


Sebaj.

Előre nézünk... ;) :P

"...azt is megteheted, mert szabad..."

Gyász.

Nemrég eltemettük nagybátyámat.

Egy hónapja barátom bátyját temették.

Ma hajnalban pedig elment egy közvetlen munkatársunk.


Utóbbiak rákos daganatokkal küszködtek, mindkettőt már-már gyógyultnak tudtuk.


Jó ideje vallom, hogy minden testi panaszunk csupán tünete valamely lelki kórnak. Épp a minap olvastam Pál Ferinél, hogy "ha két-három évtizedig azt sulykoljuk magunkba, hogy nem vagyunk elég jók, akkor ne várjunk változást két-három hónap alatt"... (Ez is a gondolataink teremtő erejéről szól.)


Ma elgondolkodtam ,hogy vajon ennyire, ilyen sokan - a "többség" / "mindenki" - vannak (vagyunk?) arra kondicionálva, hogy megbetegítsék az életüket, a lelküket és ezzel a testüket...?

Azt egyre inkább látom és érzem, hogy mivel rendszerszinten nem tanítanak (általános+gimi - "ahová mindenki jár") se lélektant, se neveléselméletet, ezért a gyermekek 99%-a lelki sérülésekkel, nyomorokkal kerül ki az életbe, és ezeket reprodukálja a saját életében, kapcsolataiban. Magamon döbbenek meg ilyen téren a leginkább az utóbbi időben.
De ez akkor azt is jelenti, hogy addig sanyargatjuk magunkat a negatív énképünk tárgyköréhez tartozó gondolatokkal, hogy kvázi ilyen "betegségekre ítéljük magunkat"...? Mondhatni, kikerülhetetlenül...?

(Ha csak nem állunk neki minél előbb tudatos önismeret-fejlesztésnek, és ön(lélek)gyógyításnak...?)

Hányan foglalkoznak magukkal tudatosan...?
Hányan jutnak el egyáltalán a felismerésig, nem hogy odáig, hogy aktív cselekvésekkel változtassanak magukon? A berögződött gondolati mintáikon, ösztönös reakcióikon, énmérgező reflexeiken...?


Töredék...
1% alatt.


Elgondolkodtam ("...Minden, mi e könyvben áll, lehet tévedés is."), hogy vajon akkor most ez van e két ember élete hátterében...? Vagy a rákba "bele kell halni"...?

(Miközben számos orvosilag dokumentált gyógyulásról hallottam-olvastam, sőt személyesen találkoztam ezen a téren sokat elért magyar orvostekintéllyel.)


50 év alatt összeszedünk annyi "fáradtságot", vagy annyi tapasztalatot, hogy "azt mondjuk", "köszönöm, végülis elég volt ennyi..."?

Ahogy telik az időnk ebben az életben, az ember óhatatlanul többet gondolkodik a halál, és az utána mi lesz kérdésével.

Annyit nyomatják a kozmetikai reklámokat, meg az egyéb szarokat, a sok hülye dumát a civil életben, ami az öregedéssel, a betegségekkel, a halállal kapcsolatos, hogy meghatározott idő után "megtelik a tudatunk a kritikus szintig", és - tényleg elkezdünk megöregedni, tényleg megbetegszünk, tényleg meghalunk...?


Pedig választhatnánk a fiatalságot, egészséget, Életet is...?

(vö. Biblia, aki "a tudás" (=információs nyomással beszivárgó hiedelem?) fájának gyümölcsét bírja, "kivettetik" a paradicsomból...?)


Magyarországon a halálozások ~27%-a daganatos, ~50%-a szív-érrendszeri okú.
2017-ben, ha jól emlékszem 131 000 ember.
Minden évben.

5 év alatt ~197 000 ember "hiszi el" annyira, hogy ő "nem elég jó", hogy a szervezete rákkal elpusztítja inkább önmagát "szégyenében" (szeretetlenségében)...

Hogy ez sok, vagy kevés...?

Kurvasok.

Link1



Nem mintha nem lenne mindegy, mibe öljük meg magunkat.




"Mit tehetünk?" - hallom magamban a cselekvőént.

Oktatás. A fiataloknak. "Gyereknevelés, önismeret, önszeretet!"
"Hogyan ne nyomorítsd meg a fiad-lányod?!"

Kampányfelhívás a felnőtteknek. "Húzzon mindenki pszichoterápiára!"


Valamit tennünk kéne...

Nem a tüneti kezelésekbe (kemó, stb.) önteni a pénzt - hanem a valódi bajt kezelni...

A kvantumfizika alátámasztja a gondolatok anyagra gyakorolt hatását, a "minden energia" elvén.


Akkor...?

Kávészünet

Hm.

Verőfényes napra virradtunk. Meleg bögre köré fonódnak a kezeim (nem, nem a klaviatúrára), a télikertben ülök, zöld Élet között (nem, nem az irodában / második otthonomban)...

:D

Mindegy, ettől még megálltam. A Nap ragyog (az iroda ablakai legalább hatalmasak). Kávézom. Vagyok.

Azt hiszem, csöndben megint átléptem egy szinten.
Tetszik Pál Feri könyve.

A "nem a célba érkezés lényeges" élményét élem éppen.
Szabadabbá váltam - kimondom, ami bennem van, és nem aggasztanak olyan kérdések, mint hogy "mi lesz ha".

Túl sokáig őrizgettem magamban ábrándokat, érzéseket, lehetséges szép jövők álmait.
Tudom, hogy megtervezett úton járok, és az álmokból, ezernyi lehetséges útból csak egy lesz, amit végigjárok majd.
De szabaddá tesz, hogy én választhatok, hogy megkereshetem. Tudom, hogy mind szép, mind csodákkal kecsegtet, mind tanít.

Ám azt is érzem már, hogy választanom kell.
Ez a választás, azt hiszem, nem az a-b-c-d variánsok közötti választás.
Inkább a "döntés választása" - hogy oké, elfogadom, hogy végig kell járnom, és a magam akaratából járom végig. "Elébe megyek" az utamnak. Keresem a következő lépést.

Kiválasztom az álmot, amelyhez a lépéseket keresem, és közben elfogadom, hogy vezetnek, "amerre mennem kell".

Nem görcsölök az útitársakon - jön, akinek kell, vagy aki akar.
Nem aggódok a holnap miatt, nem riaszt a még-nem-látott jövő.

Nem érdekel már, hogy mit gondolnak mások rólam - szabadságukban áll azt gondolni, amit akarnak.
Dolgunk egymással csak azokkal van, akik számára tudok értéket közvetíteni.

És jól van ez így. Tudom már, miért teremtette ekkorára a Világot a Jóisten. :)

Feri atya azt mondja, nem dolgokra van szükségünk az önfeledt boldogsághoz - hanem csak önfeledtségre. Bármit is csináljunk. 

Legyen az akár egy egyszerű, reggeli kávézás.

36

Beírtam a google-be,  hogy "családalapítás 30 felett"...

Egy sereg oldal, egy vagon cikk, hozzászólás, satöbbi került elém. Hogy egy nőnek ez mennyire nehéz, mert hogy a karrier, meg az egyedül hagyott anyák, meg minden.

Arról, hogy egy pasinak milyen...
Semmi.

Fel sem merül, mint téma.

Idén meghalt a családom egyik fele. Nagybátyám, anyám ikertestvére. Nem álltunk közel. De egyidős volt anyámmal, és így ő egyedül maradt.

Két nap, és betöltöm a 36-ot.
13 149 napos leszek.

Szokás szerint tehetetlennek érzem magam.
Minden rohad, minden szét esik anyámnál.
Semmi sincs, minden kéne. Festék, fogó, drót, léc, cement, kábel...

Úgy érzem, pénznyelő ez a ház. Mindig az volt.
El kéne adni.
Nem hoztam még fel.
Arról nem is beszélve  hogy el sem tudom képzelni, hogy valaki ezt megvenné.

És persze, hogy anyám hogy fogadná...

És közben azon tipródom, mi lesz a lányommal...?
Az egyik cikk címe "kinek szülni" volt.
Az én kérdésem, ki szüli majd meg...?
Hol vagy Te, aki az anyja leszel...?

(...)

"Jó utat, Ildikó néni!"

Furcsa belépni abba a korba, amikor sorra elkezdünk elbúcsúzni azoktól, akik az életünk korábbi szakaszaiban támogattak, kísértek, segítettek.

"Az élet rendje" - jut eszembe.

Meg az is, hogy eddig azért nem kellett temetésekre járnom.



Szokatlan és furcsa, hogy búcsúznom kell. Kellene.
Valahogy.




Ildikó néni.







"...oszt csá!"



:D

Tudom, hogy ez nem az út vége.

És tudom, hogy ez nem szomorú epizód, csak...

"Ezer éve volt". 
És élőben talán soha sem köszöntem meg.
Pedig nemrég még osztálytalálkozón találkoztunk.
Eddig sosem kellett számot vetnem.

Pedig elviselt, energiát szentelt nekem.

Hálás vagyok.
Akkor is, ha sosem mondtam eddig.


Köszönöm, hogy része volt abban, hogy ma az legyek, aki vagyok!

Kívánom, hogy a folytatás olyan legyen, amire őszintén azt mondja majd - "érdemes volt!"


"Fájó szívvel tudatjuk, hogy szeretett kollégánk, Zolnai Ildikó 2018.10.28-án, életének 74. évében elhunyt.

Zolnai Ildikó a Magyar Biológiai Társaság Pedagógus Szakosztályának alapító tagja, majd 2001 és 2018 között szakosztályunk elnöke volt. A szakosztályi élet működésében haláláig aktívan részt vett. A több évtized során számtalan programot szervezett, gyakran egykori tanítványai segítségével, akik közül többen választottak biológiával kapcsolatos hivatást.
Tematikus terepgyakorlatok tervezése, vezetése, az ismeretek továbbítása ugyanúgy természetes volt számára, mint a diákoknak, biológiaszakos tanároknak évente szakmai továbbképzések szervezése és koordinálása.
Az MBT munkáját 2003-ban Gorka Sándor díjjal ismerte el, a biológia nagyhatású oktatásáért és a biológia tantárgy terén kifejtett eredményes szervező munkájáért.
A Budapest VI. Kerületi Szinyei Merse Pál Gimnáziumban eltöltött 40 éves tanári munkája után nyugdíjasként is folytatta szervező munkáját és szakmai tevékenységét.
2013-ban részt vett a Magyar Tudományos Akadémia által irányított, Biológia B. típusú kerettanterv kidolgozásában. 18 éven át tagja volt a Balogh János Kárpát-medencei Környezet-és Egészségvédelmi Csapatverseny zsűrijének.
2016-ban a szakma iránti szeretete, alázata, valamint évtizedeken át töretlen színvonalas tanári hivatásának méltó elismeréseként megkapta a Rácz Tanár Úr Életműdíjat.
Budapest, 2018. 10. 31.
Együd Bence Norbert, Nagyné Horváth Emília, Tóth Piroska
Magyar Biológiai Társaság
Pedagógus Szakosztálya"