Tagadás helyett igenlés - negatív gondolatok helyett tudatos pozitív megfogalmazás. Avagy: "Hogyan hassunk a valóságunkra."
Ma tanultam - vagyis: Ma is tanultam valami újat.
"Az olvasott szövegeknek van valós alapjuk."
Szembesültem vele, hogy egy ismerősö... "...ismerősöm" agresszív magatartást tanúsított velem szemben olyankor, amikor erre nem volt semmi szükség.
A tanulság az a belső vívódás volt, amely eredményeként nem agresszióval válaszoltam, noha jól esett volna...
Amelynek eredményeként nem engedtem, hogy a minimálisnál nagyobb mértékben raboljon el energiát tőlem a tény, amire ezen megnyilvánulása ismételten rávilágított - hogy félreismertem.
Persze nem ringatom magam abba a tévhitbe, hogy olyan fenomenális emberismerő lennék, sőt - két hete még naivnak tartottam volna magam -, mégis...
Mindenesetre az én világomból hiányzik az agresszió - nem is kezelem túl jól ezért, ha szembe kerülök egy ilyen helyzettel...
Egyik részem követelte, hogy a sértést és a támadást toroljam meg - vágjak vissza olyan keményen, hogy lehetősége se legyen ismétlésre.
Szó szerint a vérét tudtam volna ontani, mert a becsületembe gázolt. Legalább is úgy éreztem.
Persze elgondolkodhatok azon is, vajon külső szemszögből milyennek látszik a helyzet, amelyet én csak belülről - az okok és okozatok ismeretében tudok megítélni.
Hogy neki nincs igaza, abban biztos lehetek, ugyanis olyat kért számon rajtam, amelyhez nem volt közöm, illetve részben olyat, amely pedig tőlem független.
Na de mi van másokkal...? Mi van a mások szemszögével...?
Egyáltalán hol a határ az énközpontúság és az önzőség között...?
Hol a határ, aminek egyik oldalán Én állok, az Én-központú univerzumom közepén, a másik oldalán pedig mindenkit semmibe vevő - ez én világ-teremtő fősége nevében mindenkin átgázoló "mineknevezzelek" áll...?
Coelho gondolata szerint a fenti felismerés jelzi, hogy eljutottam egy következő filozófiai szintre...
Persze minden nappal, minden gondolattal közelebb kerülünk önmagunkhoz, megérkezünk valahová... Minden pillanattal többek vagyunk, mint az előzővel...
:S Ezt csak azok esetében tudom elfogadni, akik veszik a fáradtságot, hogy gondolkodjanak... A fenti... illetőről aligha tudom elképzelni, hogy haladna valamilyen fejlődési úton... :( (Nyilván halad.)
Na de az élet nem is róla, és a hozzá hasonlókról szól...
Határvonal ide, vagy oda - az élet rólam és a hozzám hasonlókról szól...! :P
Fejlődtem: hárítottam a késztetést, hogy agresszióra agresszióval feleljek. És elgondolkodtam azon, milyen lehet más nézőpontból véleményt alkotni a helyzetről, amelyet mi ellentétesen értelmeztünk...
"Itt vagyok, mert itt akarok lenni."
"...- A dolgok nem történnek ok nélkül - mondta. - Ezt az egyet megtanultam.
- Nem tehetek róla, de egyre az járt a fejemben, amit magától hallottam - mondta aztán a férfi. - Hogy a feltevéseink hipnotizálnak bennünket.
- Már ha elfogadjuk őket - mondta a nő.
- Egy kétnapos újszülöttnek nemigen van más választása Később pedig már lekéste a lehetőségeit.
A nő megrázta a fejét.
- Nem. Mindig választhatunk. Azért fogadunk el valamit, mert el akarjuk fogadni. Soha nem késő elutasítani egy feltevést. ..."
(részlet Richard Bach: Hipnózis c. regényéből)
ui.: A fenti idézetet véletlen oldal-felütés módszerével választottam, de kiemelni napokkal korábban emeltem ki a kérdéses oldalon. Szükségszerű a kérdés - vajon miképpen ad választ a fentiekkel kapcsolatban...?
Az énközpontúság csak abban az esetben megy át önzésbe, ha elfogadom, hogy nincsenek határai és ezt a viselkedést nevezzük önzőségnek...?
Mi lehet az a gondolat, amelyhez ez az egész elvezet...? Amelyhez nem jutottam volna el most, ha mindez nem történik meg...?
Hm...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)