Időtlenség, avagy az Út, a Zene, és én...

Hurt



Érzem, hogy az Idő relatív.

Érzem, ahogy a bőrödön érzed a folyó áramlását...

Meg nem foghatod az áramlást - csak a vizet...

De érzed...


Az idő...



Hány olyan testet tudnék felsorolni, melyekben olyan Lélek lakik, akit szerettem... Akit szeretek...



Testek...



Szépek.


Emberi formák - csak formák...


Otthont adnak a lényegnek...



De szépek...



Egy orr ívét elnézve bevillant - milyen volna még egyszer végigsimítani...


Néha, mintha megállítanák a filmet, s megdermedne a világ...

Csak én lépdelek benne - ott, köztük...




Felettem másként telik az idő...






Vajon, ha meglesz a C30-asom, én is össze fogom törni...?

Az én guruló hangversenytermemet...?



:) Vicces.


Az egész járgányból a legfontosabb számomra a hangfalrendszer...

Az a tökéletes hangzás...


A zene...




A zene olyan, mint a szeretet...


Határtalanul árad szerte a világba...


Mint a húrok zengése...





"... Én még nevetni is tudok csak a szemem sír
Legszebb álmaimban meghalok, az ágyam puha sír
Kimondanám, de nehéz ennyi az egész..."














Az út...



Hajnalban, mikor a Nap még éppen csak a legtétovább, legvörösebb sugaraival cirógatja lágyan a tájat...
Néptelen, csendes, kihalt utakon ér majd...


Csak az Út, a Zene, és én...


A motor szinte megilletődve, csendben dolgozik... Maga is inkább csak ringatózna a zene hullámain...






Csak az ösztön tart az úton...


Mert engem is kiemel testemből a zene...






Csak a hajnali köd van...




Csak a fakuló csillagok...




És a rezgés...


Mintha maga a szívem rezdülne vele...