Soros szerint
Korábban már írtam erről, és kevéssel tudom kiegészíteni.
Az EU ötlete akár jó is lehetne. Pont olyan, mint az atomenergia. Lehetne az üdvösségünk, de lehet a pusztulásunk is.
Ha az EU azt valósítaná meg, amit a zászlajára tűzött, jó lenne a tagállamoknak. Ehhez persze arra lenne szükség, hogy a tagállamok felismerjék, mindannyian emberek vagyunk, egy fajba tartozunk - rokonok vagyunk, kvázi testvérek tehát. Együtt kell élnünk és ezt könnyebb, eredményesebb megvalósítani az egymásért, sem mint az egymás ellen gondolatisága alatt.
Sajnos napjainkban - Magyarország EU-csatlakozásának tapasztalatai alapján úgy látom - az EU sem más, mint a "vér nélküli gyarmatosítás eszköze". Társadalmunk a kapitalizmus és a fogyasztás országútjára lépett, sőt - autópályává fejleszti azt (globalizáció).
Mindez nem lenne baj, ám az ésszerűséget és a megfontolt tudatosságot is figyelmen kívül hagyjuk, amikor mindenek felett az egyéni érdekeinken túl hajszoljuk a hatalom és a pénzfelhalmozás bálványait.
"Válság van", mondják. Lassul a gazdaság minden országban. "Mi lehet a megoldás...??" - mást sem hallani hetek-hónapok óta a közmédiában.
Nos mi lehet a megoldás, amivel a vásárlóerőt és -kedvet növelni lehet, mégsem kell érte újabb áldozatokat hozni...?
Hm...
Az árak egyik jelentős komponense a szállítási költség, ha jól tudom...
Helyi fogyasztás...? Illetve a fogyasztás átállítása a helyben készült termékekre, hazai alapanyagokra, hazai szolgáltatásokra...?
"Persze, de a hazai drágább..."
Valóban...?
Vagy csupán a globalizációban érdekelt távoli gazdasági hatalmak hitetik ezt el velünk, hogy a hazai helyett az import külföldit válasszuk...?
Az árak másik - talán legjelentősebb komponense a haszon...
Nyilván a JÁTÉKBAN a haszon megszerzése a cél.
Vajon akkor is, amikor a teljes játék fennmaradásáról van szó...?
Lemondás a haszon nagyrészéről az árcsökkentés nemzeti érdeke eléréséért...?
Húúú....
"Nagyon vad dolgokról beszélek...?"
Ha alacsonyabbak az árak, ugyanaz a vásárlóerő értelemszerűen nagyobb fogyasztást tud generálni, ami a termelés élénkülését eredményezi. A hazai alapanyag- és termékfogyasztás nemzetgazdasági érdekünk - megtartható - szükséges fenntartanunk a későbbiekben is.
A haszon lassú, fokozatos helyreállításával az árakban pedig szépen kievickélhetünk a gödörből...
Lehet, hogy van egy közgázdiplomám, csak nem emlékszem rá...?!
2011. november 4., péntek
2011. november 1., kedd
Tisztesség - avagy a válaszok
Redbelt
Egy szürkén megbúvó film. Egy történet, amely nem kapott nagy nyilvánosságot.
Egy történet, mely ismét szembesít azzal, hogy a választás - és vele a felelősség - alól sohasem lehet kibújni, bárhogyan is hitegessük magunkat.
"Nincs olyan helyzet, amiből ne lenne kiút. Nincs olyan helyzet, amelyet az ember ne fordíthatna előnyére."
Ha feladod, azzal is döntesz.
...
Egyszerűen hihetetlen...
Csak írok, szinte öntudatlanul jönnek a szavak, és velük a válaszok...
Egy csöndes, szemlélődő hangulatban ülök a sötétben - csak a monitor világít... És hallgatok valami zenét - mindig, ami éppen megragad a hangulatával...
Talán a válasz utáni sóvárgás kell még hozzá - nem tudom.
Valami megrezdül - én megérzem... Nem is annyira a rezdülést, mint a hullámokat, amelyeket bennem vet...
Jönnek a gondolatok, én pedig leírom őket, hogy megőrizzem a hangulatot - az élményt...
És miközben leírom, amit érzek, mindazt, amit valamely élmény kelt bennem, a szavaimban felismerem a választ a kérdéseimre.
Mintha hallanám, és nem gondolnám őket...
Egy szürkén megbúvó film. Egy történet, amely nem kapott nagy nyilvánosságot.
Egy történet, mely ismét szembesít azzal, hogy a választás - és vele a felelősség - alól sohasem lehet kibújni, bárhogyan is hitegessük magunkat.
"Nincs olyan helyzet, amiből ne lenne kiút. Nincs olyan helyzet, amelyet az ember ne fordíthatna előnyére."
Ha feladod, azzal is döntesz.
...
Egyszerűen hihetetlen...
Csak írok, szinte öntudatlanul jönnek a szavak, és velük a válaszok...
Egy csöndes, szemlélődő hangulatban ülök a sötétben - csak a monitor világít... És hallgatok valami zenét - mindig, ami éppen megragad a hangulatával...
Talán a válasz utáni sóvárgás kell még hozzá - nem tudom.
Valami megrezdül - én megérzem... Nem is annyira a rezdülést, mint a hullámokat, amelyeket bennem vet...
Jönnek a gondolatok, én pedig leírom őket, hogy megőrizzem a hangulatot - az élményt...
És miközben leírom, amit érzek, mindazt, amit valamely élmény kelt bennem, a szavaimban felismerem a választ a kérdéseimre.
Mintha hallanám, és nem gondolnám őket...
In Time - avagy kérlek, emlékeztess rá
Pereg a homok...
http://www.youtube.com/watch?v=tSBsx31yVN4
A Lopott idő című film ráébreszti az embert, hogy az életünk nem végtelen. Ráébreszt, hogy rohanunk, kergetünk valami kitalált, nemlétező ideálokat, mint a gazdagság, mint a pénz... S közben az ujjaink közül számolatlanul peregnek a másodpercek, a napok, az évek...
Valóban csak az az élet, amit csilli-villi környezetben élünk...? Valóban az a boldogság, ha anyagi bőségben élhetünk...?
A minap megmaradt egy liter csokipudingunk - nem fogyott el a palacsintához.
Leültem, és magam elé vettem a lábost, és mind megettem...
Nem volt finomabb attól, hogy sok volt. Sőt...
A filmben az idő a pénz allegóriája. A gazdagoknak évszázadaik vannak, és nem kell meghalniuk - a szegények a szó szoros értelmében napról-napra élnek. Ha "lejár az időd" - ha elfogynak a másodperceid, halott vagy.
A"lopott idő" ~ lopott pénz. Akinek sok van - bankárok, politikusok - a csóróktól "lopják el" azáltal, hogy ők befolyásolják - emelik - az árakat, a hitelkamatokat...
Az alternatív Bonnie és Clyde azért válik közellenséggé, mert amit ellopnak, elosztogatják, és ezzel a rendszert veszélyeztetik.
Mihez kezdenénk vajon, ha nem a napi robot határozná meg az életünket...?
Nyilván nem feltétlenül mennénk be a gyárba gürizni, amíg nem muszáj. Ez ingadozó termelést, hektikus árakat, lokális bőséget és hiányt eredményezne. Elégedetlenséget. Káoszt...?
Vajon valóban szükségünk van erre a rendszerre ahhoz, hogy rendezett életet éljünk...? Valóban képtelenek lennénk önzetlenül adni egymásnak, ha szükségünk volna rá...?
Valóban nem vagyunk eléggé fejlett szellemi szinten ehhez...?
A rendszer nem tökéletes, tudjuk. De nem lehet, hogy túlzásba visszük a szigorú ellenőrzést...?
Nem lehet, hogy épp azáltal veszítjük el az életünk értelmét, értékét, hogy vasszigorral akarjuk mederben tartani az életünket...?
Valóban képtelenek vagyunk beérni kevesebbel...?
Képtelenek vagyunk boldognak lenni kevesebbel...?
Azáltal, hogy jobban megéljük, jobban megbecsüljük...?
Igaza van a film alkotójának (Andrew Niccol forgatókönyve és rendezése - Fegyvernepper, Terminál, Truman show).
Pénz nélkül is van esélyünk a boldogságra (mi döntjük el, hogyan éljük meg az adott pillanatot) - de idő nélkül... Élet nélkül...
Anélkül, hogy egymásért lennénk - egymással, egymás mellett...
Hány család, hány nemzedék nőtt fel "szegénységben"...?! De boldogan...
És ma hányan vagyunk egyedül, csak azért, mert mind megyünk a saját fejünk után - kergetjük a saját álmunk, ahelyett, hogy közöset építenénk azzal, akit szeretünk - mégha nem is olyat, mint amilyet kitaláltunk elsőre magunknak...?!
Nehéz szívvel kell szembesülnöm azzal, hányszor engedtem el én magam is valaki kezét... És hányszor engedték el az én kezem emiatt...
A pillantásom újra és újra az órára téved...
Eltelt egy újabb fél nap. És a másodpercmutató nem lassul...
Még azt sem tudjuk, mennyi van hátra valójában...
Mégis messze vagyunk egymástól...
Elmosolyodom.
Mit tegyek...?
Vessem el a kitűzött - anyagi - céljaim...?
Szabad akarat.
Nem kell elvetnem - ha nem akarom.
Mit tehetek...?
Élhetek másképp.
Adhatok többet. Abból, amim van.
Lehetek őszintébb azokhoz, akik körülöttem élnek.
Kimondhatom többször, hogy "szeretlek", adhatok több ölelést...
Lehetek hálásabb.
Megélhetem nagyobb odafigyeléssel a mát.
Mind megtehetünk ennyit.
Magunkért.
A boldogságért.
Egymásért.
Szeretlek Téged.
Kimondtam most, és kimondom minél többször...
Ha elfelejteném, kérlek - emlékeztess rá...!
http://www.youtube.com/watch?v=tSBsx31yVN4
A Lopott idő című film ráébreszti az embert, hogy az életünk nem végtelen. Ráébreszt, hogy rohanunk, kergetünk valami kitalált, nemlétező ideálokat, mint a gazdagság, mint a pénz... S közben az ujjaink közül számolatlanul peregnek a másodpercek, a napok, az évek...
Valóban csak az az élet, amit csilli-villi környezetben élünk...? Valóban az a boldogság, ha anyagi bőségben élhetünk...?
A minap megmaradt egy liter csokipudingunk - nem fogyott el a palacsintához.
Leültem, és magam elé vettem a lábost, és mind megettem...
Nem volt finomabb attól, hogy sok volt. Sőt...
A filmben az idő a pénz allegóriája. A gazdagoknak évszázadaik vannak, és nem kell meghalniuk - a szegények a szó szoros értelmében napról-napra élnek. Ha "lejár az időd" - ha elfogynak a másodperceid, halott vagy.
A"lopott idő" ~ lopott pénz. Akinek sok van - bankárok, politikusok - a csóróktól "lopják el" azáltal, hogy ők befolyásolják - emelik - az árakat, a hitelkamatokat...
Az alternatív Bonnie és Clyde azért válik közellenséggé, mert amit ellopnak, elosztogatják, és ezzel a rendszert veszélyeztetik.
Mihez kezdenénk vajon, ha nem a napi robot határozná meg az életünket...?
Nyilván nem feltétlenül mennénk be a gyárba gürizni, amíg nem muszáj. Ez ingadozó termelést, hektikus árakat, lokális bőséget és hiányt eredményezne. Elégedetlenséget. Káoszt...?
Vajon valóban szükségünk van erre a rendszerre ahhoz, hogy rendezett életet éljünk...? Valóban képtelenek lennénk önzetlenül adni egymásnak, ha szükségünk volna rá...?
Valóban nem vagyunk eléggé fejlett szellemi szinten ehhez...?
A rendszer nem tökéletes, tudjuk. De nem lehet, hogy túlzásba visszük a szigorú ellenőrzést...?
Nem lehet, hogy épp azáltal veszítjük el az életünk értelmét, értékét, hogy vasszigorral akarjuk mederben tartani az életünket...?
Valóban képtelenek vagyunk beérni kevesebbel...?
Képtelenek vagyunk boldognak lenni kevesebbel...?
Azáltal, hogy jobban megéljük, jobban megbecsüljük...?
Igaza van a film alkotójának (Andrew Niccol forgatókönyve és rendezése - Fegyvernepper, Terminál, Truman show).
Pénz nélkül is van esélyünk a boldogságra (mi döntjük el, hogyan éljük meg az adott pillanatot) - de idő nélkül... Élet nélkül...
Anélkül, hogy egymásért lennénk - egymással, egymás mellett...
Hány család, hány nemzedék nőtt fel "szegénységben"...?! De boldogan...
És ma hányan vagyunk egyedül, csak azért, mert mind megyünk a saját fejünk után - kergetjük a saját álmunk, ahelyett, hogy közöset építenénk azzal, akit szeretünk - mégha nem is olyat, mint amilyet kitaláltunk elsőre magunknak...?!
Nehéz szívvel kell szembesülnöm azzal, hányszor engedtem el én magam is valaki kezét... És hányszor engedték el az én kezem emiatt...
A pillantásom újra és újra az órára téved...
Eltelt egy újabb fél nap. És a másodpercmutató nem lassul...
Még azt sem tudjuk, mennyi van hátra valójában...
Mégis messze vagyunk egymástól...
Elmosolyodom.
Mit tegyek...?
Vessem el a kitűzött - anyagi - céljaim...?
Szabad akarat.
Nem kell elvetnem - ha nem akarom.
Mit tehetek...?
Élhetek másképp.
Adhatok többet. Abból, amim van.
Lehetek őszintébb azokhoz, akik körülöttem élnek.
Kimondhatom többször, hogy "szeretlek", adhatok több ölelést...
Lehetek hálásabb.
Megélhetem nagyobb odafigyeléssel a mát.
Mind megtehetünk ennyit.
Magunkért.
A boldogságért.
Egymásért.
Szeretlek Téged.
Kimondtam most, és kimondom minél többször...
Ha elfelejteném, kérlek - emlékeztess rá...!
2011. október 31., hétfő
A legnagyobb ajándék
Megtapasztalni a boldogság határtalanságát...
Ez az élet legnagyobb ajándéka...
Ez a legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk.
Köszönöm Nektek.
Ez az élet legnagyobb ajándéka...
Ez a legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk.
Köszönöm Nektek.
Van, ami örök
Emlékek
Mért fájnak...?
Mert felidézik, hogy valaha volt az életemnek egész más arca is...?
Mert az orrom alá dörgölik, hogy mennyi minden elmúlt mellőlem az út során...
Tudom, hogy mindig csak a jelen számít, mert a döntéseinket most hozzuk, és ezek határozzák meg a holnapot...
Mégis - annyi szép emléket őrzök... És néha úgy vágyom rá, bár ne csak emlékek maradtak volna belőlük...
Érezni újra...
Annyi fájdalmas tapasztalat után is azért szűköl bennem valami ott a mélyben, hogy újra érezhessek...
Őrület.
Jobban akarom csinálni... Több odafigyeléssel, több...
Több...?
Mindig úgy életem meg, hogy mindenem beleadtam. A legőszintébben, a legteljesebben...
Az álmaimat Velük álmodtam, a terveimet Hozzájuk alakítottam... Az életemet adtam Nekik - az egészet, mindenestül... De nem érezték ezt. Valamit mégis rosszul csináltam, mert a szavaimnak, hiába fűztem őket dallamos sorokba, vagy fogalmaztam a legegyszerűbb őszinteséggel, mégsem hittek...
Mindenki azt mondja, "ne nézz a múltba vissza"...
De mi van akkor, ha a legszebb ékköveim mind a múltban ragyognak...?
Tudom, hogy még előttem áll az út - és hiszem, hogy szebb lesz, mint álmodni mertem.
Feledni mégsem akarok.
Hisz magam vagyok a bejárt, a megismert ösvény.
Mért fájnak...?
Mert felidézik, hogy valaha volt az életemnek egész más arca is...?
Mert az orrom alá dörgölik, hogy mennyi minden elmúlt mellőlem az út során...
Tudom, hogy mindig csak a jelen számít, mert a döntéseinket most hozzuk, és ezek határozzák meg a holnapot...
Mégis - annyi szép emléket őrzök... És néha úgy vágyom rá, bár ne csak emlékek maradtak volna belőlük...
Érezni újra...
Annyi fájdalmas tapasztalat után is azért szűköl bennem valami ott a mélyben, hogy újra érezhessek...
Őrület.
Jobban akarom csinálni... Több odafigyeléssel, több...
Több...?
Mindig úgy életem meg, hogy mindenem beleadtam. A legőszintébben, a legteljesebben...
Az álmaimat Velük álmodtam, a terveimet Hozzájuk alakítottam... Az életemet adtam Nekik - az egészet, mindenestül... De nem érezték ezt. Valamit mégis rosszul csináltam, mert a szavaimnak, hiába fűztem őket dallamos sorokba, vagy fogalmaztam a legegyszerűbb őszinteséggel, mégsem hittek...
Mindenki azt mondja, "ne nézz a múltba vissza"...
De mi van akkor, ha a legszebb ékköveim mind a múltban ragyognak...?
Tudom, hogy még előttem áll az út - és hiszem, hogy szebb lesz, mint álmodni mertem.
Feledni mégsem akarok.
Hisz magam vagyok a bejárt, a megismert ösvény.
2011. október 30., vasárnap
Nekrológ
"Életében kevesen ismerték igazán. "Nagy gondolkodó volt" - ebben egyetértenek azok, akik ismerhették, vagy olvasták írásait. Nagyokat gondolt és nagyon sokat gondolkodott. Hogy mindazokból, melyek tervben éltek a fejében, mit sikerült megvalósítania... Nem volt tökéletes. Ezt tudta is magáról, és büszkén vállalta emberi mivoltát - amit kissé paradox módon épp hibái által próbált igazolni. Ember volt. Ismerte az önfeláldozást és az önzést, a félelmet és a bátorságot, a szeretetet és az őszinte szerelmet is. Voltak, akik pesszimistának, borúlátónak ismerték - ő maga mindig optimista fickóként utalt magára. Noha megadatott számára az igaz szerelem ajándéka (azon szerencsések közé tartozott, akik ezt a képességüket késő felnőttkorukig sem vesztették el), szerelmei minden alkalommal fájdalmat és lemondást hoztak neki. Mégis mindvégig hálás maradt mindazoknak, akik e ritka tüneményt belopták az életébe. Csalódásai és veszteségei fájdalma inspirálta legtermékenyebb írói periódusaiban.
Azon kevesek közé tartozott, akik őszintén és pontosan fogalmazták meg, amit mondani akartak. Ezzel sokszor kivívta mások ellenszenvét éppúgy, mint a megbecsülést.
Múlt századi ember volt. Számára a hit, a becsület, a szerelem és az eskü még mást jelentettek. Sokszor került összeütközésbe a környezetével amiatt, hogy elfeledkezett erről. Furcsa ellentmondás volt mély érzésű lelki világa és a szerelmi életében megélt valóság között - bár kétszer is úgy tűnt, elnyeri a legnagyobb ajándékot az élettől, egyik alkalommal sem volt képes rá, hogy boldoggá tegye szíve hölgyét.
Múlt századi ember volt. Számára a hit, a becsület, a szerelem és az eskü még mást jelentettek. Sokszor került összeütközésbe a környezetével amiatt, hogy elfeledkezett erről. Furcsa ellentmondás volt mély érzésű lelki világa és a szerelmi életében megélt valóság között - bár kétszer is úgy tűnt, elnyeri a legnagyobb ajándékot az élettől, egyik alkalommal sem volt képes rá, hogy boldoggá tegye szíve hölgyét.
Ám tanult. Minden alkalommal, mikor padlóra küldte az élet, megerősödve, új tapasztalatokkal gazdagodva emelkedett fel, és mindig bizakodva tekintett az újabb holnapok elé.
Alkotó szellemiségű ember volt. Kitartott a választásai mellett - akár elhívatásáról, akár választott szakmájáról, akár a szíve választottjairól volt is szó.
Nem sajnált időt és energiát adni a környezetében élőknek, azoknak, akikkel a sors szeszélyéből találkozott, és azoknak, akikkel lelki rokonság kötötte össze. Mindig is nagy célokért, elvont eszmékért lelkesedett, de hitével - sőt, inkább lelkes meggyőződésével sokaknak adta vissza a reményt, sokakat állított a maga oldalára és úgy hiszem, bizton mondhatom, ekképp százak életében volt meghatározó momentum.
Hogy barátai sokan, vagy épp kevesen voltak-e...? Nem tudom. Más fogalmak szerint élt, más mértékekkel számolt. Én barátjának tartottam magam, és nem vagyok ezzel egyedül. Nyomot hagyott-e az életünkben...? Igen. A világban...? Alighanem. Hiányozni fog-e ebből a világból...? Hite szerint nem. Ahogy sokszor emlegette, az időnek csak számunkra és csak itt van jelentősége. Valahol széles e világon hiszem, hogy már újra hallani a hangját. Hitte, hogy visszatérünk, s én hiszem, hogy máris közöttünk jár ismét, bizakodó, nyílt mosollyal az arcán, megfejthetetlen, tűnődő csillogással a szemében. Emlékét megőrizzük, szavai nyomán tanulunk, és tovább visszük a szellemiséget, melyet ránk hagyott. Az őszinteség, a szeretet és a tudatosságba vetett hit üzenetét."
Felismerések - avagy korlátdöntögetősdi
Amit mindig is csinálni akartam...?
Megtanítani az embereket a harmonikus együttélésre a Természettel.
Boldogan élni meg a pillanat "hétköznapi szépségeit"... Teljes, boldog életet élni, és megmutatni, hogy ehhez nem kell semmi más, csupán hit önmagunkban. Jelen-lét, önzetlen szeretet és tudatos odafigyelés.
A jelenlegi céljaimnak semmi köze a Személyes Történetemhez...
Lehet, hogy ha összehangolnám a kettőt... Lehet, hogy az volna a megoldás...?
A jelenlegi céljaim talán valóban nem saját célok...Talán tévedések...
Fogyasztói célok - talán valamilyen külső hatások eredményei. Talán a környezetem boldogság-illúziói hatására választottam őket...
Lássuk csak.
Eszerint a teljesítményem növekedése azt jelenti, hogy
1) fejlődök a munkám terén, egyre jobban rutinná válik, ahogy csinálom, egyre hitelesebbé, könnyedebbé válok. Vagyis egyre kevésbé vagyok görcsös. Ami jó. Bebizonyítom magamnak, hogy amit akarok, azt képes vagyok elérni.
2) További növekedést, az eredményesség további javulását úgy érhetem el, ha a célokat össze hangolom a Személyes Történetemmel. Ezzel ismét felizzítom az érzelmi motiváltságom, valamint az eredmények összhangba lesznek a tényleges célokkal. A "mellékcélok" megvalósulása igazolást és pozitív visszajelzést jelentenek majd. És elindul végre a Személyes Történetem megvalósulása.
Kérdés: "Hogyan?" Hogyan hangolhatom össze őket?
1. Tervezés.
A munkámban tervezek. Meg kell tennem a Személyes Történetem megvalósítása kapcsán is.
2. Megvalósítás.
Határidőket kijelölni a Személyes Történetemhez is. Meghatározni az egyes lépéseket. Cselekvési tervet készíteni.
Hol is kezdjem...?
Táborok. Erdei iskola.
Nulláról...?
Hosszú.
Jó lehet bekapcsolódni meglévő programokba...?
Támogatóként?
Süni-táborok.
2011. október 29., szombat
Fonom már szárnyaim
Átnézve az elmúlt három év statisztikáit, meglepő felfedezésre jutottam.
2009 >>2010 és 2010 >>2011 vonatkozásában az átlag teljesítményem meg kétszereződött, majd megnégyszereződött...
Persze ennek az egyik komponense az alacsony kezdés volt. De mindenesetre meglepődtem.
Nem számítottam erre.
Kicsit feldobott.
Reményre ad okot. :)
2009 >>2010 és 2010 >>2011 vonatkozásában az átlag teljesítményem meg kétszereződött, majd megnégyszereződött...
Persze ennek az egyik komponense az alacsony kezdés volt. De mindenesetre meglepődtem.
Nem számítottam erre.
Kicsit feldobott.
Reményre ad okot. :)
Dimenziók - avagy az élet valójában
Az életről sokszor a munkával telt hétköznapok, és a szórakozásra szánt többi idő jut eszembe.
Pedig, ha jól meggondolom, az életem, a létezésem a fejemben történik a gondolataim-érzéseim - tehát a tudatom által. Ha tehát a hétköznapok körítésével foglalkozom, rohanok, és a "problémák" "megoldásain" jár az agyam, akkor leragadok és valójában nem élek.
Lennie kell olyan időmnek, amely lassú, csak a gondolkodással telik. Létezéssel, érzéseim megfigyelésével.
Amikor rendszerezem, értékelem a körítésben tapasztaltakat, amikor "leülepszik" a tanulnivaló.
Mint most.
Hajnal van - kinn élénkül a forgalom. Felhallatszik a villamosok és autók zaja, de még sötét van. Nem bírok aludni. Coelho-t olvasok. És gondolkodom azon, amit BT mondott - hogy valami még mindig nincs a helyén bennem. Valahol, valamiért még hiányzik az összhang, a harmónia. Ez az oka, hogy a körítést nem úgy alakítom, ahogy a tudatom szeretné.
Vagyis lehet, hogy pont igen, csak azt hiszem, hogy máshogy kéne lennie - és lehet, hogy ez a tévedés, ami a disszonanciát okozza.
Pedig, ha jól meggondolom, az életem, a létezésem a fejemben történik a gondolataim-érzéseim - tehát a tudatom által. Ha tehát a hétköznapok körítésével foglalkozom, rohanok, és a "problémák" "megoldásain" jár az agyam, akkor leragadok és valójában nem élek.
Lennie kell olyan időmnek, amely lassú, csak a gondolkodással telik. Létezéssel, érzéseim megfigyelésével.
Amikor rendszerezem, értékelem a körítésben tapasztaltakat, amikor "leülepszik" a tanulnivaló.
Mint most.
Hajnal van - kinn élénkül a forgalom. Felhallatszik a villamosok és autók zaja, de még sötét van. Nem bírok aludni. Coelho-t olvasok. És gondolkodom azon, amit BT mondott - hogy valami még mindig nincs a helyén bennem. Valahol, valamiért még hiányzik az összhang, a harmónia. Ez az oka, hogy a körítést nem úgy alakítom, ahogy a tudatom szeretné.
Vagyis lehet, hogy pont igen, csak azt hiszem, hogy máshogy kéne lennie - és lehet, hogy ez a tévedés, ami a disszonanciát okozza.
2011. október 25., kedd
Levél a távolból
Megtaláltam egy régi levelem - majd egy éve írtam egy Embernek, aki fontos volt nekem.
Egy Embernek, akinek alig négy hónapja mondtam búcsút, de azóta legalább kétszer lepett meg az érzés, hogy hiányzik...
Egy nőnek, aki nem bízott bennem - annyira, mint szerettem volna - de sokkal jobban bízott, mint sokakban...
Egy nőnek, aki talán fontosabb kellene, hogy legyen, mint hogy a hiúságom, vagy ostobaságom miatt lemondjak a barátságunkról, amelyhez nem volt hű.
Tudom, hogy hallgatni ostobaság, mégis annyiszor okozott fájdalmat a nemtörődömségével, hogy végül úgy döntöttem, eltépem a szálat, ami köztünk húzódott.
Nem tehetek róla, hogy lényének hangulata annyira... Olyan, amilyen emberre vágyom. Szemlélődő, csendes, de tud nevetni. Álmodozó, útkereső.
Kicsit talán azt mondanám, olyan, mint én.
Hiányzik.
És most vívódom, hogy kimondjam-e ezt neki. Emlékszem az érzésre - a "csalódottságra", amikor kizárt az életéből. Úgy éreztem magam, mint az a plüssmaci, amit néha levesznek a polcról, néha pedig ottfelejtik. Szarérzés.
"Az egyik olvasóm felvetette, hogy talán nem ugyanarra gondolunk, mikor azt mondjuk, "titkaink".
Ő azt mondta, sosem osztaná meg pl. a korábbi pasijaival átélt szexuális élményeit.
Ez elgondolkodtatott, hogy talán tényleg mást értünk titkok alatt.
Én Rád, mint Emberre, mint személyiségre gondoltam - a gondolatainkra, esetleg a félelmeinkre, azokra a dolgokra, amik olyanná tesznek bennünket, mint amilyenek vagyunk.
Amiktől olyanok vagyunk, hogy a másik szeret minket, és viszont.
Ez az olvasóm azt írta, hogy nem szerencsés az első randin mindent kiadni magunkról.
Nem erre gondoltam. Pusztán arra, hogy ha két ember szeretik egymást, akkor egyre jobban megismerik egymást - de persze csak akkor, ha ezt hagyják - ha hagyják megismerni magukat a másik által.
Én arra gondoltam, hogy tudatosan nem állítanék akadályt a szeretett személy elé, ha meg akar ismerni...
Egy kicsit olyan ez, mint a felelsz-vagy mersz - a bizalom - pontosan a bizalom elmélyítése. Ez az, amit ha szavakba akarunk foglalni, akkor esküt mondunk.
Korábban éreztem a többi nő szépségének a vonzását, noha volt mellettem nő, akit szerettem. Akkor még nem volt ilyen letisztult bennem ez az érzés.
De ma már azt az egyetlen nőt akarom megtalálni, aki számomra az egyetlen lesz - azt az egyet, akiben minden nőt szeretek, akiben minden női szépséget csodálok...
Kérdezted, lehet-e ennyire szeretni valakit...
Én úgy hiszem, akkor szeretek valakit igazán, amikor így szeretem őt...
Nem tettem fel még egy kérdést, ami pedig az őszinteség témájához kapcsolódik.
Az már körvonalazódik bennem, mit gondolsz az őszinteségről, de abban még korántsem vagyok biztos, vajon nem rémiszt-e, ha valaki őszinte hozzád...?
És ha igen, akkor vajon miért...?
Észrevettem, hogy az olthatatlan-incselkedő kíváncsiságod szertefoszlott, amint elárultam, hogy az írásomnak köze van Hozzád is. Mintha tartanál a szavaim mondanivalójától...
Én is sokat vívódtam magammal, hogy azt a pár mondatot kimondjam-e, illetve odaadjam-e, ami a tollam alól kikerült.
Hogy őszinte legyek-e hozzád, kockáztatva ezzel, hogy elmenekülsz.
Mint legutóbb.
Pedig erre semmi szükség.
Pusztán - ahogy mondtad, a döntéseinket mi magunk hozzuk, és az én dilemmám az utóbbi időben a "kimondani, vagy nem kimondani"-kérdésköre. Számtalan emberi kapcsolatomban megjelenik - nyilván addig visszaköszön, míg fel nem tudom oldani ezt a problémát.
A metróban, ahogy néztem a mosolyod, az ide-oda rebbenő tekinteted, egyszerűen magamon mosolyogtam.
Azon, hogy valószínűleg épp arra gondolsz, hogy - "Na...! Hogy bámul ez is...! Még egy hülye pasi..."
És arra, hogy - valóban, nem tudom nem észrevenni a női szépséget, de nem is akarom nem észrevenni...!
És ha fotós lennék, bármikor csinálnék olyan képeket rólad, mint amilyenekről a plakát-csajok pislognak lefelé...
Hogy egyszerűen fotóért, vagy ecsetért, egy szobrász kezéért kiált a szemeid vonala, vagy a halvány mosolyra húzódó ajkaid...
És igen - mi magunk hozzuk a döntéseinket, és én - amint látod úgy döntöttem, hogy ezeket a szavakat nem bírom és nem is akarom tovább ketrecbe zárni...
És vállalom, hogy esetleg ismét elveszítelek az őszinteségem miatt.
Bár nem értem, miért baj az, ha valaki kimondja, hogy szép vagy...
Amit mondtál, hogy a titkok tesznek érdekessé...
Úgy hiszem, titokzatoskodás nélkül is olyan mélységeket hordozunk, amelyek megismerésére aligha elég egyetlen földi élet...
Kiolvastam R.Bach Híd című könyvét.
És oda szeretném adni Neked, hogy olvasd el, mert talán ezért került épp most a kezembe.
Hogy Hozzád jusson...
Elfogadom, ha nem akarsz mindent megosztani magadról. Elfogadom, hogy korábban olyan tapasztalatokban volt részed, ami indokolja a bizalmatlanságod mindenki felé.
Elfogadom, hogy így vagy az, aki vagy.
És mindettől függetlenül szeretném, ha tudnád, hogy sokkal egyszerűbb vagyok az ostoba emberi tudatoknál, akik játszmáznak, hazudnak, színlelnek - hogy dédelgessék a félelmeiket, vagy "izgalmasabbá tegyék" az életüket, amelynek megélésére vakok.
Egyszerű vagyok, mint a csillagos égbolt.
A szavaimban a valódi lényegük lakik.
Így mondom Neked most a legőszintébben, egyszerű szavakkal, hogy
Soha nem kell tartanod attól, hogy ellenedre tennék - sem ma, sem később. Van egy ősi, tradícionális üdvözlési forma - "vai, a tisztelet jele" -, amelyet szavakra így lehetne lefordítani:
"Amit gondolok, azt mondom - s mindez Teérted, melletted szól."
Akarattal, tudatosan soha nem foglak bántani.
Számomra ezt jelenti a barátság.
M.I."
Egy Embernek, akinek alig négy hónapja mondtam búcsút, de azóta legalább kétszer lepett meg az érzés, hogy hiányzik...
Egy nőnek, aki nem bízott bennem - annyira, mint szerettem volna - de sokkal jobban bízott, mint sokakban...
Egy nőnek, aki talán fontosabb kellene, hogy legyen, mint hogy a hiúságom, vagy ostobaságom miatt lemondjak a barátságunkról, amelyhez nem volt hű.
Tudom, hogy hallgatni ostobaság, mégis annyiszor okozott fájdalmat a nemtörődömségével, hogy végül úgy döntöttem, eltépem a szálat, ami köztünk húzódott.
Nem tehetek róla, hogy lényének hangulata annyira... Olyan, amilyen emberre vágyom. Szemlélődő, csendes, de tud nevetni. Álmodozó, útkereső.
Kicsit talán azt mondanám, olyan, mint én.
Hiányzik.
És most vívódom, hogy kimondjam-e ezt neki. Emlékszem az érzésre - a "csalódottságra", amikor kizárt az életéből. Úgy éreztem magam, mint az a plüssmaci, amit néha levesznek a polcról, néha pedig ottfelejtik. Szarérzés.
"Az egyik olvasóm felvetette, hogy talán nem ugyanarra gondolunk, mikor azt mondjuk, "titkaink".
Ő azt mondta, sosem osztaná meg pl. a korábbi pasijaival átélt szexuális élményeit.
Ez elgondolkodtatott, hogy talán tényleg mást értünk titkok alatt.
Én Rád, mint Emberre, mint személyiségre gondoltam - a gondolatainkra, esetleg a félelmeinkre, azokra a dolgokra, amik olyanná tesznek bennünket, mint amilyenek vagyunk.
Amiktől olyanok vagyunk, hogy a másik szeret minket, és viszont.
Ez az olvasóm azt írta, hogy nem szerencsés az első randin mindent kiadni magunkról.
Nem erre gondoltam. Pusztán arra, hogy ha két ember szeretik egymást, akkor egyre jobban megismerik egymást - de persze csak akkor, ha ezt hagyják - ha hagyják megismerni magukat a másik által.
Én arra gondoltam, hogy tudatosan nem állítanék akadályt a szeretett személy elé, ha meg akar ismerni...
Egy kicsit olyan ez, mint a felelsz-vagy mersz - a bizalom - pontosan a bizalom elmélyítése. Ez az, amit ha szavakba akarunk foglalni, akkor esküt mondunk.
Korábban éreztem a többi nő szépségének a vonzását, noha volt mellettem nő, akit szerettem. Akkor még nem volt ilyen letisztult bennem ez az érzés.
De ma már azt az egyetlen nőt akarom megtalálni, aki számomra az egyetlen lesz - azt az egyet, akiben minden nőt szeretek, akiben minden női szépséget csodálok...
Kérdezted, lehet-e ennyire szeretni valakit...
Én úgy hiszem, akkor szeretek valakit igazán, amikor így szeretem őt...
Nem tettem fel még egy kérdést, ami pedig az őszinteség témájához kapcsolódik.
Az már körvonalazódik bennem, mit gondolsz az őszinteségről, de abban még korántsem vagyok biztos, vajon nem rémiszt-e, ha valaki őszinte hozzád...?
És ha igen, akkor vajon miért...?
Észrevettem, hogy az olthatatlan-incselkedő kíváncsiságod szertefoszlott, amint elárultam, hogy az írásomnak köze van Hozzád is. Mintha tartanál a szavaim mondanivalójától...
Én is sokat vívódtam magammal, hogy azt a pár mondatot kimondjam-e, illetve odaadjam-e, ami a tollam alól kikerült.
Hogy őszinte legyek-e hozzád, kockáztatva ezzel, hogy elmenekülsz.
Mint legutóbb.
Pedig erre semmi szükség.
Pusztán - ahogy mondtad, a döntéseinket mi magunk hozzuk, és az én dilemmám az utóbbi időben a "kimondani, vagy nem kimondani"-kérdésköre. Számtalan emberi kapcsolatomban megjelenik - nyilván addig visszaköszön, míg fel nem tudom oldani ezt a problémát.
A metróban, ahogy néztem a mosolyod, az ide-oda rebbenő tekinteted, egyszerűen magamon mosolyogtam.
Azon, hogy valószínűleg épp arra gondolsz, hogy - "Na...! Hogy bámul ez is...! Még egy hülye pasi..."
És arra, hogy - valóban, nem tudom nem észrevenni a női szépséget, de nem is akarom nem észrevenni...!
És ha fotós lennék, bármikor csinálnék olyan képeket rólad, mint amilyenekről a plakát-csajok pislognak lefelé...
Hogy egyszerűen fotóért, vagy ecsetért, egy szobrász kezéért kiált a szemeid vonala, vagy a halvány mosolyra húzódó ajkaid...
És igen - mi magunk hozzuk a döntéseinket, és én - amint látod úgy döntöttem, hogy ezeket a szavakat nem bírom és nem is akarom tovább ketrecbe zárni...
És vállalom, hogy esetleg ismét elveszítelek az őszinteségem miatt.
Bár nem értem, miért baj az, ha valaki kimondja, hogy szép vagy...
Amit mondtál, hogy a titkok tesznek érdekessé...
Úgy hiszem, titokzatoskodás nélkül is olyan mélységeket hordozunk, amelyek megismerésére aligha elég egyetlen földi élet...
Kiolvastam R.Bach Híd című könyvét.
És oda szeretném adni Neked, hogy olvasd el, mert talán ezért került épp most a kezembe.
Hogy Hozzád jusson...
Elfogadom, ha nem akarsz mindent megosztani magadról. Elfogadom, hogy korábban olyan tapasztalatokban volt részed, ami indokolja a bizalmatlanságod mindenki felé.
Elfogadom, hogy így vagy az, aki vagy.
És mindettől függetlenül szeretném, ha tudnád, hogy sokkal egyszerűbb vagyok az ostoba emberi tudatoknál, akik játszmáznak, hazudnak, színlelnek - hogy dédelgessék a félelmeiket, vagy "izgalmasabbá tegyék" az életüket, amelynek megélésére vakok.
Egyszerű vagyok, mint a csillagos égbolt.
A szavaimban a valódi lényegük lakik.
Így mondom Neked most a legőszintébben, egyszerű szavakkal, hogy
Soha nem kell tartanod attól, hogy ellenedre tennék - sem ma, sem később. Van egy ősi, tradícionális üdvözlési forma - "vai, a tisztelet jele" -, amelyet szavakra így lehetne lefordítani:
"Amit gondolok, azt mondom - s mindez Teérted, melletted szól."
Akarattal, tudatosan soha nem foglak bántani.
Számomra ezt jelenti a barátság.
M.I."
Házasság
"Amikor aznap este hazaértem, a feleségem felszolgálta a vacsorát, megfogtam
a kezét és azt mondtam, "Szeretnék valamit elmondani". Ő leült és
csendben evett. Megint láttam a fájdalmat a szemében.
Hirtelen nem tudtam, hogyan nyissam ki a számat. De muszáj volt vele
tudatnom, min gondolkodtam. El akarok válni. Hoztam fel a témát nyugodtan.
Nem tűnt idegesnek a szavaim hatására, helyette inkább lágyan megkérdezte,
miért?
Kikerültem a kérdést. Ez feldühítette. Félredobta az evőpálcikákat és rám
üvöltött, te nem vagy igazi férfi! Azon az éjjelen nem beszéltünk egymással.
Ő sírdogált. Tudtam, hogy rá akar jönni, mi történt a házasságunkkal. De nem
igazán tudnék neki kielégítő választ adni, én már Janet szeretem, nem őt.
Nem vagyok már szerelmes belé. Csak sajnáltam!
Mély bűntudattal, felvázoltam egy válási szerződést, amiben az állt, hogy
megtarthatja a házat, a kocsit, és a cégem 30 %-át.
Rápillantott, majd darabokra tépte. A nő, aki 10 évet töltött velem az
életéből, idegenné vált számomra. Sajnáltam, hogy elvesztegette az idejét,
forrásait, energiáját, de nem tudtam visszavonni, amit mondtam, hogy én már
Janet szeretem. Végre hangosan sírt előttem, ami pontosam az volt, amire
számítottam. Hogy sírni láttam egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra.
A válás ötlete, ami már hetek óta kínzott, szilárdabbnak és tisztábbnak tűnt
most.
Másnap nagyon későn értem haza és láttam, hogy valamit ír az asztalnál. Nem
vacsoráztam, hanem egyenesen aludni mentem és nagyon gyorsan elaludtam, mert
fáradt voltam a Jane-nel töltött eseménydús nap után.
Amikor felébredtem, még mindig ott ült az asztalnál és írt. Nem érdekelt,
úgyhogy megfordultam és aludtam tovább.
Reggel megmutatta a válási feltételeit: semmit nem akar tőlem, hanem 1 hónap
felmondási időt kér a válás előtt. Azt kérte, hogy ez alatt a hónap alatt,
mindketten tegyünk úgy, mintha normális életet élnénk, amennyire lehetséges.
Az indokai egyszerűek voltak: a fiunknak 1 hónapon belül lesz a vizsgája és
nem akarja összezavarni a tönkrement házasságunkkal.
Ez számomra elfogadható volt. De volt még valami, megkért, hogy idézzem fel,
ahogy az esküvőnk napján a karjaimban bevittem a hálószobába.
Arra kért, hogy ez alatt az egy hónap alatt, minden nap, reggelente a
karjaimban vigyem ki a hálószobából az ajtó elé. Azt gondoltam, kezd
megőrülni. Csak azért, hogy az utolsó napokat elviselhetővé tegyem,
beleegyeztem a furcsa kérésébe.
Elmondtam Jane-nek a feleségem válási feltételeit. Ő hangosan nevetett és
azt gondolta ez abszurdum. Nem számít milyen trükköt alkalmaz, szembe kell
néznie a válással, jegyezte meg gúnyosan.
Semmiféle testi kapcsolatom nem volt a feleségemmel, mióta bejelentettem,
hogy el akarok válni. Úgyhogy amikor az első nap kivittem, mindketten olyan
sutának tűntünk. A fiunk tapsolt mögöttünk, apu a karjaiban tartja anyut. A
szavai fájdalmat okoztak nekem. A hálószobából a nappaliba, majd az ajtóhoz,
több, mint 10 métert sétáltam vele a karjaimban. Ő becsukta a szemét, és
gyengéden azt mondta, ne mondj semmit a fiunknak a válásról. Én bólintottam,
kissé dühös voltam. Letettem az ajtón kívül. Ő elment a buszhoz, ami a
munkába viszi. Én egyedül vezettem az irodáig.
A második napon mindketten lazábbak voltunk. Ő nekidőlt a mellkasomnak.
Éreztem a blúzának illatát. Rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg
alaposan ezt a nőt. Rájöttem, hogy nem fiatal már. Halvány ráncok voltak az
arcán, a haja őszült! A házasságunk komoly áldozatot követelt tőle. Egy
percig azon gondolkodtam, mit tettem vele.
A negyedik napon, amikor felemeltem, úgy éreztem, hogy visszatért egyfajta
meghittség. Ez az a nő, aki 10 évet adott nekem az életéből.
Az ötödik és hatodik napon, úgy éreztem a meghittség érzése megint
erősödött. Jane-nek nem beszéltem erről. Egyre könnyebbé vált a karjaimban
vinni, ahogy telt a hónap. Talán a mindennapos edzések megerősítettek.
Egy reggelen válogatott mit vegyen fel. Felpróbált jó pár ruhát, de nem
talált egyet sem, ami ráillett volna. Majd sóhajtott, minden ruhám kinyúlt.
Hirtelen rájöttem, hogy milyen vékony lett, ez volt az oka, hogy egyre
könnyebben tudtam őt vinni.
Hirtelen megértettem ... óriási fájdalmat és keserűséget halmozott fel a
szívében. Öntudatlanul nyúltam feléje és megérintettem a fejét.
A fiunk ebben a pillanatban lépett be és azt mondta, Apu itt az idő, hogy
kividd anyut. Számára, hogy látta az apját karjaiban kivinni az anyját,
élete fontos részévé vált. A feleségem jelezte a fiunknak, hogy jöjjön
közelebb és szorosan megölelte. Én elfordítottam az arcom, mert féltem, hogy
az utolsó pillanatban meggondolom magam. Ezután a karjaimban tartottam,
kisétáltam a hálószobából, keresztül a nappalin, az előszobába. A karjai
lágyan és természetesen pihentek a nyakam körül. Szorosan fogtam őt, pont
olyan volt, mint az esküvőnk napján.
De a sokkal könnyebb súlya elszomorított. Az utolsó napon, mikor a
karjaimban tartottam, alig tudtam megtenni a lépéseket. A fiunk elment az
iskolába. Szorosan tartottam őt és azt mondtam neki, nem is vettem észre,
hogy az életünkből hiányzott a meghittség, az intimitás.
Elvezettem az irodáig ... gyorsan kipattantam a kocsiból, anélkül hogy az
ajtókat lezártam volna. Attól féltem, ha bármennyit is késlekedek,
meggondolom magamat. Felsétáltam az emeletre. Jane kinyitotta az ajtót és
azt mondtam neki, Sajnálom Jane, nem akarok elválni.
Csodálkozva rám nézett, és megérintette a homlokomat. Lázas vagy? Kérdezte.
Elvettem a kezét a fejemről, Sajnálom Jane, ahogy mondtam, nem válok el. A
házasságom talán azért volt unalmas, mert nem értékeltük életünk apró
részleteit, nem azért mert már nem szerettük egymást. Rájöttem, hogy attól
kezdve, hogy az esküvőnk napján karjaimban vittem haza, egészen addig
kellene a karjaimban tartani, míg a halál el nem választ minket.
Jane hirtelen magához tért. Hangosan felpofozott, majd bevágta az ajtót és
zokogásban tört ki. Lesétáltam a földszintre és elhajtottam.
Az útba eső virágboltban rendeltem egy csokor virágot a feleségemnek. Az
eladólány kérdezte, mit írjon a kártyára. Mosolyogtam és azt írtam, Minden
reggel a karjaimban viszlek ki, míg a halál el nem választ.
Azon az estén mikor hazaértem, virág a kezemben, arcomon mosoly, felrohantam
az emeletre, azért, hogy a feleségemet az ágyban találjam - holtan.
A feleségem hónapokig harcolt a RÁKkal és én annyira el voltam foglalva
Jane-nel, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és meg
akart menteni bármiféle negatív reakciótól a fiunk részéről, ha végig
visszük a válást. Legalább a fiunk szemében én egy szerető férj vagyok.
Életetek apró részletei amik igazán számítanak egy kapcsolatban. Nem a ház,
nem a kocsi, tulajdon, pénz a bankban. Ezek csak előmozdítják a boldogságot,
de önmagukban nem adhatnak boldogságot. Szóval találj időt, hogy a
házastársad barátja légy és tegyétek meg azokat az apró dolgokat egymásért,
amik meghittséget, intimitást eredményeznek. Legyen valóban boldog
házasságotok!
Ha nem osztod ezt meg másokkal, semmi sem történik veled.
Ha megteszed, talán megmentesz egy házasságot.
Az életben a legtöbb kudarcot olyan emberek szenvedik el, akik nem ismerik
fel, milyen közel is voltak a sikerhez, mikor feladták."
a kezét és azt mondtam, "Szeretnék valamit elmondani". Ő leült és
csendben evett. Megint láttam a fájdalmat a szemében.
Hirtelen nem tudtam, hogyan nyissam ki a számat. De muszáj volt vele
tudatnom, min gondolkodtam. El akarok válni. Hoztam fel a témát nyugodtan.
Nem tűnt idegesnek a szavaim hatására, helyette inkább lágyan megkérdezte,
miért?
Kikerültem a kérdést. Ez feldühítette. Félredobta az evőpálcikákat és rám
üvöltött, te nem vagy igazi férfi! Azon az éjjelen nem beszéltünk egymással.
Ő sírdogált. Tudtam, hogy rá akar jönni, mi történt a házasságunkkal. De nem
igazán tudnék neki kielégítő választ adni, én már Janet szeretem, nem őt.
Nem vagyok már szerelmes belé. Csak sajnáltam!
Mély bűntudattal, felvázoltam egy válási szerződést, amiben az állt, hogy
megtarthatja a házat, a kocsit, és a cégem 30 %-át.
Rápillantott, majd darabokra tépte. A nő, aki 10 évet töltött velem az
életéből, idegenné vált számomra. Sajnáltam, hogy elvesztegette az idejét,
forrásait, energiáját, de nem tudtam visszavonni, amit mondtam, hogy én már
Janet szeretem. Végre hangosan sírt előttem, ami pontosam az volt, amire
számítottam. Hogy sírni láttam egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra.
A válás ötlete, ami már hetek óta kínzott, szilárdabbnak és tisztábbnak tűnt
most.
Másnap nagyon későn értem haza és láttam, hogy valamit ír az asztalnál. Nem
vacsoráztam, hanem egyenesen aludni mentem és nagyon gyorsan elaludtam, mert
fáradt voltam a Jane-nel töltött eseménydús nap után.
Amikor felébredtem, még mindig ott ült az asztalnál és írt. Nem érdekelt,
úgyhogy megfordultam és aludtam tovább.
Reggel megmutatta a válási feltételeit: semmit nem akar tőlem, hanem 1 hónap
felmondási időt kér a válás előtt. Azt kérte, hogy ez alatt a hónap alatt,
mindketten tegyünk úgy, mintha normális életet élnénk, amennyire lehetséges.
Az indokai egyszerűek voltak: a fiunknak 1 hónapon belül lesz a vizsgája és
nem akarja összezavarni a tönkrement házasságunkkal.
Ez számomra elfogadható volt. De volt még valami, megkért, hogy idézzem fel,
ahogy az esküvőnk napján a karjaimban bevittem a hálószobába.
Arra kért, hogy ez alatt az egy hónap alatt, minden nap, reggelente a
karjaimban vigyem ki a hálószobából az ajtó elé. Azt gondoltam, kezd
megőrülni. Csak azért, hogy az utolsó napokat elviselhetővé tegyem,
beleegyeztem a furcsa kérésébe.
Elmondtam Jane-nek a feleségem válási feltételeit. Ő hangosan nevetett és
azt gondolta ez abszurdum. Nem számít milyen trükköt alkalmaz, szembe kell
néznie a válással, jegyezte meg gúnyosan.
Semmiféle testi kapcsolatom nem volt a feleségemmel, mióta bejelentettem,
hogy el akarok válni. Úgyhogy amikor az első nap kivittem, mindketten olyan
sutának tűntünk. A fiunk tapsolt mögöttünk, apu a karjaiban tartja anyut. A
szavai fájdalmat okoztak nekem. A hálószobából a nappaliba, majd az ajtóhoz,
több, mint 10 métert sétáltam vele a karjaimban. Ő becsukta a szemét, és
gyengéden azt mondta, ne mondj semmit a fiunknak a válásról. Én bólintottam,
kissé dühös voltam. Letettem az ajtón kívül. Ő elment a buszhoz, ami a
munkába viszi. Én egyedül vezettem az irodáig.
A második napon mindketten lazábbak voltunk. Ő nekidőlt a mellkasomnak.
Éreztem a blúzának illatát. Rájöttem, hogy hosszú ideje nem néztem meg
alaposan ezt a nőt. Rájöttem, hogy nem fiatal már. Halvány ráncok voltak az
arcán, a haja őszült! A házasságunk komoly áldozatot követelt tőle. Egy
percig azon gondolkodtam, mit tettem vele.
A negyedik napon, amikor felemeltem, úgy éreztem, hogy visszatért egyfajta
meghittség. Ez az a nő, aki 10 évet adott nekem az életéből.
Az ötödik és hatodik napon, úgy éreztem a meghittség érzése megint
erősödött. Jane-nek nem beszéltem erről. Egyre könnyebbé vált a karjaimban
vinni, ahogy telt a hónap. Talán a mindennapos edzések megerősítettek.
Egy reggelen válogatott mit vegyen fel. Felpróbált jó pár ruhát, de nem
talált egyet sem, ami ráillett volna. Majd sóhajtott, minden ruhám kinyúlt.
Hirtelen rájöttem, hogy milyen vékony lett, ez volt az oka, hogy egyre
könnyebben tudtam őt vinni.
Hirtelen megértettem ... óriási fájdalmat és keserűséget halmozott fel a
szívében. Öntudatlanul nyúltam feléje és megérintettem a fejét.
A fiunk ebben a pillanatban lépett be és azt mondta, Apu itt az idő, hogy
kividd anyut. Számára, hogy látta az apját karjaiban kivinni az anyját,
élete fontos részévé vált. A feleségem jelezte a fiunknak, hogy jöjjön
közelebb és szorosan megölelte. Én elfordítottam az arcom, mert féltem, hogy
az utolsó pillanatban meggondolom magam. Ezután a karjaimban tartottam,
kisétáltam a hálószobából, keresztül a nappalin, az előszobába. A karjai
lágyan és természetesen pihentek a nyakam körül. Szorosan fogtam őt, pont
olyan volt, mint az esküvőnk napján.
De a sokkal könnyebb súlya elszomorított. Az utolsó napon, mikor a
karjaimban tartottam, alig tudtam megtenni a lépéseket. A fiunk elment az
iskolába. Szorosan tartottam őt és azt mondtam neki, nem is vettem észre,
hogy az életünkből hiányzott a meghittség, az intimitás.
Elvezettem az irodáig ... gyorsan kipattantam a kocsiból, anélkül hogy az
ajtókat lezártam volna. Attól féltem, ha bármennyit is késlekedek,
meggondolom magamat. Felsétáltam az emeletre. Jane kinyitotta az ajtót és
azt mondtam neki, Sajnálom Jane, nem akarok elválni.
Csodálkozva rám nézett, és megérintette a homlokomat. Lázas vagy? Kérdezte.
Elvettem a kezét a fejemről, Sajnálom Jane, ahogy mondtam, nem válok el. A
házasságom talán azért volt unalmas, mert nem értékeltük életünk apró
részleteit, nem azért mert már nem szerettük egymást. Rájöttem, hogy attól
kezdve, hogy az esküvőnk napján karjaimban vittem haza, egészen addig
kellene a karjaimban tartani, míg a halál el nem választ minket.
Jane hirtelen magához tért. Hangosan felpofozott, majd bevágta az ajtót és
zokogásban tört ki. Lesétáltam a földszintre és elhajtottam.
Az útba eső virágboltban rendeltem egy csokor virágot a feleségemnek. Az
eladólány kérdezte, mit írjon a kártyára. Mosolyogtam és azt írtam, Minden
reggel a karjaimban viszlek ki, míg a halál el nem választ.
Azon az estén mikor hazaértem, virág a kezemben, arcomon mosoly, felrohantam
az emeletre, azért, hogy a feleségemet az ágyban találjam - holtan.
A feleségem hónapokig harcolt a RÁKkal és én annyira el voltam foglalva
Jane-nel, hogy észre sem vettem. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni és meg
akart menteni bármiféle negatív reakciótól a fiunk részéről, ha végig
visszük a válást. Legalább a fiunk szemében én egy szerető férj vagyok.
Életetek apró részletei amik igazán számítanak egy kapcsolatban. Nem a ház,
nem a kocsi, tulajdon, pénz a bankban. Ezek csak előmozdítják a boldogságot,
de önmagukban nem adhatnak boldogságot. Szóval találj időt, hogy a
házastársad barátja légy és tegyétek meg azokat az apró dolgokat egymásért,
amik meghittséget, intimitást eredményeznek. Legyen valóban boldog
házasságotok!
Ha nem osztod ezt meg másokkal, semmi sem történik veled.
Ha megteszed, talán megmentesz egy házasságot.
Az életben a legtöbb kudarcot olyan emberek szenvedik el, akik nem ismerik
fel, milyen közel is voltak a sikerhez, mikor feladták."
Üzenet
"Az életben a legtöbb kudarcot olyan emberek szenvedik el, akik nem ismerik
fel, milyen közel is voltak a sikerhez, mikor feladták."
Ezt kaptam épp az imént.
Nem látlak, és nem tudom - még nem tudom, ki vagy valójában, de köszönöm Neked, hogy mellettem vagy, hogy támogatsz és nem hagysz egyedül!
Egyedül talán nem találnék rá az erőre önmagamban. Egyedül talán elfeledném azokat a dolgokat, amiket valaha megtanultam.
Köszönöm, hogy vagy!
fel, milyen közel is voltak a sikerhez, mikor feladták."
Ezt kaptam épp az imént.
Nem látlak, és nem tudom - még nem tudom, ki vagy valójában, de köszönöm Neked, hogy mellettem vagy, hogy támogatsz és nem hagysz egyedül!
Egyedül talán nem találnék rá az erőre önmagamban. Egyedül talán elfeledném azokat a dolgokat, amiket valaha megtanultam.
Köszönöm, hogy vagy!
Lustaság, vagy misztikum?
Már írtam, hogy a tél nehéz időszak nekem...
Egyszerűen a napfény hiánya nagyon befolyásolja a hangulatom.
Az elmúlt napokban nehezen vettem rá magam, hogy dolgozzak. Igazából nem is lett komolyabb eredménye.
Ma reggel felkeltem, és gondolkodom.
Azon, hogy miért nem működik az önfenntartó-ösztönöm. Nem motivál, hogy "dolgozni muszáj, mert nem lesz kajád, nem lesz hol aludj.
Elgondolkodtam, hogy mi van akkor, ha azért nem motivál, mert tudat alatt tudom, hogy mindez illúzió...? Ha tudat alatt tudom, hogy ami kell, azt megteremtem.
Hogy ez az élet nem az egyetlen, és nem az utolsó, sőt nem is igazi...
Vagy mindezzel csak a lustaságom operál...?
Nincs semmi misztikus, csak szimplán lusta vagyok...?
Persze most kényelmes - hisz van kaja, fedél, telefon, net...
És ezek csak azért vannak, mert eddig dolgoztam.
Ha ezek nem lennének, meglehetősen sivárnak találnám a világot.
Hidegnek, kietlennek, szürkének.
Ez igaz.
Akkor...?
Amikor benne vagyok, akkor szeretem. Azt, hogy emberekkel találkozom, azt, hogy segítek valóra váltani az álmaikat.
Idáig eljutni pedig nem annyira nehéz.
Igen.
Néha vágyom rá, hogy egy tanyán éljek, tyúkok és pár tehén, meg disznó között, a macskáimmal, egy erdőben.
Egyszerű életre vágyom, ahol reggelente ellátom az állatokat, aztán fát hasogatok a kandallóba, nyáron kertet művelek és gombát gyűjtök - mint a mesében. :)
Néha pedig arra az életre vágyom, amit a cég és a munkatársak élnek. Bejárni a világot, külön kis feldíszített valóságban élni.
Furcsa, és kiábrándító, hogy sokan mennyire elvesztették a hitüket önmagukban, az emberekben és az életben...
Nem értem, hogy lehet így élni.
Egyszerűen a napfény hiánya nagyon befolyásolja a hangulatom.
Az elmúlt napokban nehezen vettem rá magam, hogy dolgozzak. Igazából nem is lett komolyabb eredménye.
Ma reggel felkeltem, és gondolkodom.
Azon, hogy miért nem működik az önfenntartó-ösztönöm. Nem motivál, hogy "dolgozni muszáj, mert nem lesz kajád, nem lesz hol aludj.
Elgondolkodtam, hogy mi van akkor, ha azért nem motivál, mert tudat alatt tudom, hogy mindez illúzió...? Ha tudat alatt tudom, hogy ami kell, azt megteremtem.
Hogy ez az élet nem az egyetlen, és nem az utolsó, sőt nem is igazi...
Vagy mindezzel csak a lustaságom operál...?
Nincs semmi misztikus, csak szimplán lusta vagyok...?
Persze most kényelmes - hisz van kaja, fedél, telefon, net...
És ezek csak azért vannak, mert eddig dolgoztam.
Ha ezek nem lennének, meglehetősen sivárnak találnám a világot.
Hidegnek, kietlennek, szürkének.
Ez igaz.
Akkor...?
Amikor benne vagyok, akkor szeretem. Azt, hogy emberekkel találkozom, azt, hogy segítek valóra váltani az álmaikat.
Idáig eljutni pedig nem annyira nehéz.
Igen.
Néha vágyom rá, hogy egy tanyán éljek, tyúkok és pár tehén, meg disznó között, a macskáimmal, egy erdőben.
Egyszerű életre vágyom, ahol reggelente ellátom az állatokat, aztán fát hasogatok a kandallóba, nyáron kertet művelek és gombát gyűjtök - mint a mesében. :)
Néha pedig arra az életre vágyom, amit a cég és a munkatársak élnek. Bejárni a világot, külön kis feldíszített valóságban élni.
Furcsa, és kiábrándító, hogy sokan mennyire elvesztették a hitüket önmagukban, az emberekben és az életben...
Nem értem, hogy lehet így élni.
2011. október 23., vasárnap
Ránk fog találni
"Amire valóban szükségünk van, az ránk fog találni..."
Mire van szükségünk valóban...? Bocs - mire van szükségem valóban...?
Ma láttam pár családot. Apu-anyu-gyerekek. Vicces volt, ahogy a Margit hídon az esti város fényeivel fotózkodtak... Ahogy két egyidősnek tűnő csöpp leányka szaladt apu elől...
Mire is van valóban szükségem...?
Talán még magam sem ébredtem rá...?
Talán még én magam sem találtam rá...
Mire van valóban szükségem...?
Mi ad valóban értelmet az életemnek...?
Ki...?
Nehezemre esik elhinni, hogy egy személy lehet az...
És nem tetszik, amit az egóm sugdos a fülembe, hogy egyetlen személy lehet az, én magam...
Nem.
Még ha magamnak én vagyok is az univerzum, ha mindennek a középpontjában magam vagyok is...
A létezésem nem lehet öncélú.
Tanulok. De miért...? Mi a tanulásom célja...?
Emlékszem, egyszer oda lyukadtam ki, hogy a végső célunk a boldogság...
De már nem tudom, hogy hogyan...
Illetve... A feladat/ajándék-vonalon, azt hiszem...
Azt hiszem, ma nem igazán kapcsolódnak a gondolataim...
Mire van szükségünk valóban...? Bocs - mire van szükségem valóban...?
Ma láttam pár családot. Apu-anyu-gyerekek. Vicces volt, ahogy a Margit hídon az esti város fényeivel fotózkodtak... Ahogy két egyidősnek tűnő csöpp leányka szaladt apu elől...
Mire is van valóban szükségem...?
Talán még magam sem ébredtem rá...?
Talán még én magam sem találtam rá...
Mire van valóban szükségem...?
Mi ad valóban értelmet az életemnek...?
Ki...?
Nehezemre esik elhinni, hogy egy személy lehet az...
És nem tetszik, amit az egóm sugdos a fülembe, hogy egyetlen személy lehet az, én magam...
Nem.
Még ha magamnak én vagyok is az univerzum, ha mindennek a középpontjában magam vagyok is...
A létezésem nem lehet öncélú.
Tanulok. De miért...? Mi a tanulásom célja...?
Emlékszem, egyszer oda lyukadtam ki, hogy a végső célunk a boldogság...
De már nem tudom, hogy hogyan...
Illetve... A feladat/ajándék-vonalon, azt hiszem...
Azt hiszem, ma nem igazán kapcsolódnak a gondolataim...
Nélkülözés
http://fn.hir24.hu/vilag/2011/10/15/vilagszerte-tuntetnek/
Nélkülözés...
Nélkülözöm az Audit, meg a 200 centis TV-t Meg az el-lehet-veszni-benne-típusú hodályokat (mint élettér, lakás, otthon, stb). Meg hogy évente többször pálmafák árnyékában barnuljak.
Igen, vannak, akik megtehetik - és ha valóban akarnám, nyilván köztük lehetnék, amúgy.
És...?
Vajon a Kárpát-medencébe valaha született emberek hány százalékában merült fel valaha ilyen igény...?
Mátyás korában..? Szent Istvánnál...? Vagy a nagyanyám falujában...?
Tüntetünk a nélkülözés ellen - de vajon mit nélkülözünk..?
Persze - vannak nagyon szegények. Nyilván.
Na és ők azok ott több százezren, millióan, akik tüntetnek...?
Aligha.
Nem azzal van bajom, hogy tiltakoznak az igazságtalan elosztás ellen.
Azzal van bajom, hogy sokszor bele sem gondolunk abba, amink van. Nem becsüljük azt, amink van. Persze előbb-utóbb jöhet hét szűk esztendő - akkor majd megtanuljuk. De a milliós tömeget nem a tényleg szegények adják az utcákon.
Aki nem hisze, menjen ki, és kezdjen Nike-t számolgatni a tömegben. Vagy figyelje meg a mobillal fényképezőket.
Nélkülözés.
Aha...
Idevágóként még az álszent képmutatás jut eszembe...
Aki nélkülöz, többet szeretne. Kapni.
Nézzük meg, ki hányszor adott az elmúlt héten másoknak abból, amije van...
Szerintem.
Nélkülözés...
Nélkülözöm az Audit, meg a 200 centis TV-t Meg az el-lehet-veszni-benne-típusú hodályokat (mint élettér, lakás, otthon, stb). Meg hogy évente többször pálmafák árnyékában barnuljak.
Igen, vannak, akik megtehetik - és ha valóban akarnám, nyilván köztük lehetnék, amúgy.
És...?
Vajon a Kárpát-medencébe valaha született emberek hány százalékában merült fel valaha ilyen igény...?
Mátyás korában..? Szent Istvánnál...? Vagy a nagyanyám falujában...?
Tüntetünk a nélkülözés ellen - de vajon mit nélkülözünk..?
Persze - vannak nagyon szegények. Nyilván.
Na és ők azok ott több százezren, millióan, akik tüntetnek...?
Aligha.
Nem azzal van bajom, hogy tiltakoznak az igazságtalan elosztás ellen.
Azzal van bajom, hogy sokszor bele sem gondolunk abba, amink van. Nem becsüljük azt, amink van. Persze előbb-utóbb jöhet hét szűk esztendő - akkor majd megtanuljuk. De a milliós tömeget nem a tényleg szegények adják az utcákon.
Aki nem hisze, menjen ki, és kezdjen Nike-t számolgatni a tömegben. Vagy figyelje meg a mobillal fényképezőket.
Nélkülözés.
Aha...
Idevágóként még az álszent képmutatás jut eszembe...
Aki nélkülöz, többet szeretne. Kapni.
Nézzük meg, ki hányszor adott az elmúlt héten másoknak abból, amije van...
Szerintem.
2011. október 22., szombat
A hit
Soundtrack
"A hit juttat el minket oda. "
Én hiszek benne.
Hogy egyszer a karjaimban tartom majd Őt.
Hogy elérem azt, ami a valódi vágyam. Ami a valódi álmom.
Amikor eljön az ideje. Amikor készen állok rá.
Hiszem, hogy nem létezik "túl későn."
Csupán "éppen időben".
Dragonfly trailer
"A hit juttat el minket oda. "
Én hiszek benne.
Hogy egyszer a karjaimban tartom majd Őt.
Hogy elérem azt, ami a valódi vágyam. Ami a valódi álmom.
Amikor eljön az ideje. Amikor készen állok rá.
Hiszem, hogy nem létezik "túl későn."
Csupán "éppen időben".
Dragonfly trailer
Menny és pokol
"...Hátha az is csak a képzeletünkben van, ami most történik velünk. Maga azért orvos, mert mindig is erről álmodott, igaz? Ön valamikor ezt képzelte el magának.
Ha ezt a világot képesek vagyunk felépíteni az elképzeléseinkből, a következőt mért nem...?!"
"...Csinálj belőle poklot mennyország helyett - azt is megteheted, mert szabad." (Tolnai Lajos, 1882)
Részecske-fizikával és csillagászattal foglalkozó barátném - egykori nagy szerelmem meggyőződése, hogy amikor elszakadunk a tudományos kísérletekkel igazolható megfigyelésektől, csupán fikciókba, illúziókba menekülünk, hogy ne kelljen szembenéznünk a rideg valósággal.
Javítsanak ki, ha tévedek - tudósaink számtalan esetben, mikor nem volt módjuk rá, hogy összeállítsanak egy laboratóriumi kísérletet - pl. a csillagászat számos kérdésével kapcsolatban -, gondolatkísérletekhez folyamodtak. Elképzelték, végig gondolták, hogy mi történne akkor...
A körülöttünk tapasztalhatót valóságnak nevezzük. Felépítése méltó az emberi intellektushoz (ha a tudat kivetülése lenne), sőt olyan szervezettséget mutat, amellyel kapcsolatban sokszor úgy érezzük, emberfeletti - "isteni"- tökéletesség...
Nyilván, ha vitatkozni akarunk egy reálisan egymásra épülő összetett rendszerrel - avagy cáfolni akarunk egy tételt - meg kell találnunk azt a pontot, amelyben a rendszer elmélete hamisnak bizonyul.
Ha találunk ilyen pontot, akkor fel kell tételeznünk, hogy a felépített és elfogadott rendszer lehet tévedés - azaz létezhet másik alternatíva.
Én ilyen pontot véltem felfedezni az ember vizsgálatánál.
A világ kifelé haladva a középpontból végtelennek tetszik. Így nem tűnik logikusnak, hogy "tűt keressek a szénakazalban".
Inkább befelé fordítottam a figyelmem.
Ha a fizikai valóság mérhető-tapasztalható formáira hagyatkozunk, akkor elfogynak a magyarázatok, mikor a halál, a tudat, az éntudat határaira érünk.
Ami leírható, aminek létezése igazolható az a biológiai test.
Jól körülhatárolható folyamatokkal. Erre épül az orvostudomány.
Azonban a materialista tudomány nem tud mit kezdeni a korban, nyelviségben és földrajzilag is elszigetelt tapasztalásokkal (nevezzük egyelőre hiedelemnek) a halálközeli élményekkel kapcsolatban, a testen kívüli tapasztalásokkal kapcsolatban. Az egyetlen olyan tényező, amelyet a materialista tudomány is elfogad és ismer, sőt elvár - az az ismételhetőség.
A kísérlet definíciójában hivatkoznak rá. Csak azt fogadják el, amit sikerül reprodukálni, ellenőrzött körülmények között.
Nincs magyarázat rá, hogy elszigetelt események hogyan lehetnek ennyire hasonlóak.
A pszichológia régóta kutatja a lélek rejtelmeit.
Arra máig sem találtak azonban megnyugtató, sziklaszilárd választ, hogy mégis mi is a lélek...
Nem bocsátkoznék sem vallásfilozófiai kérdésekbe, sem a misztikusok állításait nem feszegetném.
Racionalista vagyok.
Csak saját magamat nézem.
Test.
Bőrrel határolt, jól feltérképezett, anatómiai-élettani sajátságaiban megismert és értelmezett rendszer.
Tudat.
Nehezebb ügy. Gondolatok és érzelmek összességéből felépülő kölcsönhatások összetett és nehezen átlátható rendszere - kvázi "virtuális intelligencia".
Születése az elvont gondolkodás képességének kialakulásához köthető - valószínűleg.
Nem az a kérdés, létezik-e, és ha igen, micsoda tulajdonképpen. Ezt nem tudjuk mérni.
A materializmus megbuktatásához elegendő belátnunk, hogy különálló az anyagi testtől, nem függ annak létezésétől.
a) Gondolatok.
A gondolatok az agyban végbemenő, idegpályákon keresztül megvalósuló elektromos impulzusok, és ezek kölcsönhatásainak eredményeként létrejövő agyi folyamatok. Alapjuk a zsigeri érzékelés információtömege, melyet a sejtszintű tanulásmechanizmusok (korábbi tapasztalatok szűrőrendszerei) bonyolult értékelési rendszeren keresztül válaszreakciókban megjelenő döntési folyamatokban realizálnak. A környezet változásaira, a testi szükségletekre adott válaszreakciók alapja.
b) Elvonatkoztatás, tudat, éntudat
A gondolatok azon csoportjai, melyek nem kapcsolódnak elválaszthatatlanul a szükségletek és létfenntartás valósidejű folyamataihoz. Létezésüket tapasztaljuk önmagunkban - ilyen például a jelen eszmefuttatás is.
Tudatként az elvonatkoztatás képességével rendelkező gondolkozás megjelenését definiáljuk. Tudattal rendelkezik tehát az a gondolkodó lény, melynek agyában a létfenntartástól független, azzal sem oksági, sem elméleti összefüggésben nem álló gondolatcsoportok figyelhetőek meg.
Éntudatnak a tudat ébredését követő szellemi szintet, a környezet és az én közti elhatárolódás felismerését nevezzük. Megfigyelhető, hogy kialakulása nem feltétlenül a születéshez kötődik. Intelligens fajoknál azt követően is kialakulhat.
Az éntudat megjelenésével merül fel a kulcskérdés - a fizikai test, és a tudat elhatárolódásának kérdése.
És itt keresendő a válasz, amelyre a kérdés irányul.
A test ízekre szedhető, nem találjuk meg benne a tudatot. Nincs fizikai megnyilvánulása.
Ha az agy szüleménye, felmerül a kérdés - miért nem azonosítjuk önmagunkat az agyunkkal?
Tudjuk, hogy az agyunkkal gondolkodunk. Bebizonyítottuk, hogy a különböző típusú gondolkodás együtt jár az agytevékenység meghatározott területeken tapasztalt élénkülésével, így az agytevékenység és a gondolkodás közt megalapozottan tételezhetünk fel egyértelmű összefüggést.
Mégsem "az agyunk vagyunk."
c) Pszichikai fájdalmak
Elgondolkodtam, hogy ha az agyamban jön létre a tudat, amely egyébiránt független a testtől (erre a nyelviségünk maga is bizonyítékkal szolgál - nem azonosítja a test egyetlen részével sem az éntudatot), akkor mi magyarázza a szerelmi bánat fizikai érzékleteit?
Illetve minden pszichikai fájdalom fizikai érzékleteit?
Miért érzem, hogy fáj a szívem, ha valakit szeretek, és elvesztem...? Ha az agyam vagyok, illetve ott jövök létre, mint tudat, miért nem a fejem - az agyam - fáj, amikor elhagy, vagy elvesztem, akit szeretek...?
Aki volt már szerelmes, bizonnyal tudja, mire gondolok. Konkrét mellkasi fájdalomra. Régen éreztem. Gyermekkoromban. Felmerülhet, hogy valamilyen gyermekkori szervi elváltozást érzékeltem, és társítottam tévesen.
Igen ám, de akkor ennek nem lett volna szabad visszatérnie fiatalkoromra - nem társulhatott volna időzítésben bizonyos külső és belső (érzelmi-tudati) eseményekhez.
Továbbá a kérdésben felmerül, hogy az időskori halálesetek között közismert kifejezés (melyre a materialista tudomány nem képes választ adni): "utánahalt", "megszakadt a szíve a fájdalomtól", stb.
d) Testen kívüli tapasztalások, halálközeli élmények
Az Álom
Felmerül, hogy amennyiben csak a fizikai testünkben létezünk, hogyan élhetünk át teljesen valóságosként, az éntudatunk teljes egészével olyan élményeket, melyeknek fizikai valónkhoz nincs köze? Álmunkban például a legapróbb részletekig a valóságot másoló élményeket - érzékelést, akár fájdalmat -, vagy éppen a valóságtól teljes mértékben elszakadó, egyébiránt soha meg nem tapasztalható érzékelésre hogyan nyílhat módunk (lebegés, határtalanság, sebesség, stb.)...?
Módosult tudatállapotok
Számtalan olyan módszert ismerünk, szellemi gyakorlatokat, vagy a test fizikai befolyásolását, melyek alkalmasak rá, hogy tudatunk mintegy elszakadjon a testünktől. Ezen állapotok létét még értelmezhetnénk a tudat "tévedéseként" - azonban a fizikai testre gyakorolt visszahatások, tapasztalt fiziológiai változásokra a materialista tudomány képtelen magyarázatot adni (extrém hideg körülmények tartós elviselése, ingerküszöb-módosulások, hipnotikus tapasztalások, és hipnózisban jelentkező fiziológiai reakciók).
Ahogy arra sincs elfogadható magyarázat, miért olyan hasonlóak a parajelenségekkel kapcsolatos tapasztalásaink.
Halálközeli élmények
Nincs rá korrekt magyarázat, hogy időben-térben elszigetelt kultúrákban és esetekben miért mutatkozik feltűnő hasonlóság a vizsgált kérdéskörben. Sem a hitvilág hasonlóságait nem tudjuk ekképp magyarázni, sem a konkrét esetek hasonlóságát nem tudjuk megindokolni.
A fenti kérdések egyike sem köthető a fizikai testhez egyértelműen. Így tehát el kell fogadnunk, hogy az >én< szükségképpen nem azonos a testtel, ahogy a tudatunk sem pusztán csak a gondolataink összessége.
Ha azonban ezt elfogadjuk, szükségképp át kell értékelnünk az élet fogalmát.
Mivel az én nem kimutatható a fizikai test érzékelésére használt módszerekkel, feltételeznünk kell, hogy a fizikai test létét befolyásoló tényezők, törvények nem feltétlenül vonatkoznak a tudatra. Vagyis - a tudat nem tekinthető materiálisnak, és léte nem függhet a test lététől, mivel eltérő törvényszerűségek befolyásolják létezésüket.
Tehát a test halála nem jelenti törvényszerűen a tudat halálát - következésképp a születése sem feltétlenül esik egybe a test születésével.
Ha azonban ezt belátjuk, új univerzumok nyílnak meg előttünk.
Felesleges felemlegetnem a fizikai kakukktojásokat - azokat a megfigyeléseket, amelyek megingatják számos korábbi bebetonozott tételünket (részecskefizika, univerzum-elmélet, stb.).
Számos olyan megfigyelést jegyeztek fel az évszázadok során, melyek azt látszanak bizonyítani, hogy a tudat hatással van a fizikai valóságra. A kvantumfizika energia-elmélete ezt tűnik alátámasztani.
Ha ez igaz, akkor visszajutunk az eredeti kérdéshez:
"...Hátha az is csak a képzeletünkben van, ami most történik velünk. Maga azért orvos, mert mindig is erről álmodott, igaz? Ön valamikor ezt képzelte el magának.
Ha ezt a világot képesek vagyunk felépíteni az elképzeléseinkből, a következőt mért nem...?!"
Ha ezt a világot képesek vagyunk felépíteni az elképzeléseinkből, a következőt mért nem...?!"
(Részlet Kevin Costner Szitakötő c. filmjéből)
"...Csinálj belőle poklot mennyország helyett - azt is megteheted, mert szabad." (Tolnai Lajos, 1882)
Részecske-fizikával és csillagászattal foglalkozó barátném - egykori nagy szerelmem meggyőződése, hogy amikor elszakadunk a tudományos kísérletekkel igazolható megfigyelésektől, csupán fikciókba, illúziókba menekülünk, hogy ne kelljen szembenéznünk a rideg valósággal.
Javítsanak ki, ha tévedek - tudósaink számtalan esetben, mikor nem volt módjuk rá, hogy összeállítsanak egy laboratóriumi kísérletet - pl. a csillagászat számos kérdésével kapcsolatban -, gondolatkísérletekhez folyamodtak. Elképzelték, végig gondolták, hogy mi történne akkor...
A körülöttünk tapasztalhatót valóságnak nevezzük. Felépítése méltó az emberi intellektushoz (ha a tudat kivetülése lenne), sőt olyan szervezettséget mutat, amellyel kapcsolatban sokszor úgy érezzük, emberfeletti - "isteni"- tökéletesség...
Nyilván, ha vitatkozni akarunk egy reálisan egymásra épülő összetett rendszerrel - avagy cáfolni akarunk egy tételt - meg kell találnunk azt a pontot, amelyben a rendszer elmélete hamisnak bizonyul.
Ha találunk ilyen pontot, akkor fel kell tételeznünk, hogy a felépített és elfogadott rendszer lehet tévedés - azaz létezhet másik alternatíva.
Én ilyen pontot véltem felfedezni az ember vizsgálatánál.
A világ kifelé haladva a középpontból végtelennek tetszik. Így nem tűnik logikusnak, hogy "tűt keressek a szénakazalban".
Inkább befelé fordítottam a figyelmem.
Ha a fizikai valóság mérhető-tapasztalható formáira hagyatkozunk, akkor elfogynak a magyarázatok, mikor a halál, a tudat, az éntudat határaira érünk.
Ami leírható, aminek létezése igazolható az a biológiai test.
Jól körülhatárolható folyamatokkal. Erre épül az orvostudomány.
Azonban a materialista tudomány nem tud mit kezdeni a korban, nyelviségben és földrajzilag is elszigetelt tapasztalásokkal (nevezzük egyelőre hiedelemnek) a halálközeli élményekkel kapcsolatban, a testen kívüli tapasztalásokkal kapcsolatban. Az egyetlen olyan tényező, amelyet a materialista tudomány is elfogad és ismer, sőt elvár - az az ismételhetőség.
A kísérlet definíciójában hivatkoznak rá. Csak azt fogadják el, amit sikerül reprodukálni, ellenőrzött körülmények között.
Nincs magyarázat rá, hogy elszigetelt események hogyan lehetnek ennyire hasonlóak.
A pszichológia régóta kutatja a lélek rejtelmeit.
Arra máig sem találtak azonban megnyugtató, sziklaszilárd választ, hogy mégis mi is a lélek...
Nem bocsátkoznék sem vallásfilozófiai kérdésekbe, sem a misztikusok állításait nem feszegetném.
Racionalista vagyok.
Csak saját magamat nézem.
Test.
Bőrrel határolt, jól feltérképezett, anatómiai-élettani sajátságaiban megismert és értelmezett rendszer.
Tudat.
Nehezebb ügy. Gondolatok és érzelmek összességéből felépülő kölcsönhatások összetett és nehezen átlátható rendszere - kvázi "virtuális intelligencia".
Születése az elvont gondolkodás képességének kialakulásához köthető - valószínűleg.
Nem az a kérdés, létezik-e, és ha igen, micsoda tulajdonképpen. Ezt nem tudjuk mérni.
A materializmus megbuktatásához elegendő belátnunk, hogy különálló az anyagi testtől, nem függ annak létezésétől.
a) Gondolatok.
A gondolatok az agyban végbemenő, idegpályákon keresztül megvalósuló elektromos impulzusok, és ezek kölcsönhatásainak eredményeként létrejövő agyi folyamatok. Alapjuk a zsigeri érzékelés információtömege, melyet a sejtszintű tanulásmechanizmusok (korábbi tapasztalatok szűrőrendszerei) bonyolult értékelési rendszeren keresztül válaszreakciókban megjelenő döntési folyamatokban realizálnak. A környezet változásaira, a testi szükségletekre adott válaszreakciók alapja.
b) Elvonatkoztatás, tudat, éntudat
A gondolatok azon csoportjai, melyek nem kapcsolódnak elválaszthatatlanul a szükségletek és létfenntartás valósidejű folyamataihoz. Létezésüket tapasztaljuk önmagunkban - ilyen például a jelen eszmefuttatás is.
Tudatként az elvonatkoztatás képességével rendelkező gondolkozás megjelenését definiáljuk. Tudattal rendelkezik tehát az a gondolkodó lény, melynek agyában a létfenntartástól független, azzal sem oksági, sem elméleti összefüggésben nem álló gondolatcsoportok figyelhetőek meg.
Éntudatnak a tudat ébredését követő szellemi szintet, a környezet és az én közti elhatárolódás felismerését nevezzük. Megfigyelhető, hogy kialakulása nem feltétlenül a születéshez kötődik. Intelligens fajoknál azt követően is kialakulhat.
Az éntudat megjelenésével merül fel a kulcskérdés - a fizikai test, és a tudat elhatárolódásának kérdése.
És itt keresendő a válasz, amelyre a kérdés irányul.
A test ízekre szedhető, nem találjuk meg benne a tudatot. Nincs fizikai megnyilvánulása.
Ha az agy szüleménye, felmerül a kérdés - miért nem azonosítjuk önmagunkat az agyunkkal?
Tudjuk, hogy az agyunkkal gondolkodunk. Bebizonyítottuk, hogy a különböző típusú gondolkodás együtt jár az agytevékenység meghatározott területeken tapasztalt élénkülésével, így az agytevékenység és a gondolkodás közt megalapozottan tételezhetünk fel egyértelmű összefüggést.
Mégsem "az agyunk vagyunk."
c) Pszichikai fájdalmak
Elgondolkodtam, hogy ha az agyamban jön létre a tudat, amely egyébiránt független a testtől (erre a nyelviségünk maga is bizonyítékkal szolgál - nem azonosítja a test egyetlen részével sem az éntudatot), akkor mi magyarázza a szerelmi bánat fizikai érzékleteit?
Illetve minden pszichikai fájdalom fizikai érzékleteit?
Miért érzem, hogy fáj a szívem, ha valakit szeretek, és elvesztem...? Ha az agyam vagyok, illetve ott jövök létre, mint tudat, miért nem a fejem - az agyam - fáj, amikor elhagy, vagy elvesztem, akit szeretek...?
Aki volt már szerelmes, bizonnyal tudja, mire gondolok. Konkrét mellkasi fájdalomra. Régen éreztem. Gyermekkoromban. Felmerülhet, hogy valamilyen gyermekkori szervi elváltozást érzékeltem, és társítottam tévesen.
Igen ám, de akkor ennek nem lett volna szabad visszatérnie fiatalkoromra - nem társulhatott volna időzítésben bizonyos külső és belső (érzelmi-tudati) eseményekhez.
Továbbá a kérdésben felmerül, hogy az időskori halálesetek között közismert kifejezés (melyre a materialista tudomány nem képes választ adni): "utánahalt", "megszakadt a szíve a fájdalomtól", stb.
d) Testen kívüli tapasztalások, halálközeli élmények
Az Álom
Felmerül, hogy amennyiben csak a fizikai testünkben létezünk, hogyan élhetünk át teljesen valóságosként, az éntudatunk teljes egészével olyan élményeket, melyeknek fizikai valónkhoz nincs köze? Álmunkban például a legapróbb részletekig a valóságot másoló élményeket - érzékelést, akár fájdalmat -, vagy éppen a valóságtól teljes mértékben elszakadó, egyébiránt soha meg nem tapasztalható érzékelésre hogyan nyílhat módunk (lebegés, határtalanság, sebesség, stb.)...?
Módosult tudatállapotok
Számtalan olyan módszert ismerünk, szellemi gyakorlatokat, vagy a test fizikai befolyásolását, melyek alkalmasak rá, hogy tudatunk mintegy elszakadjon a testünktől. Ezen állapotok létét még értelmezhetnénk a tudat "tévedéseként" - azonban a fizikai testre gyakorolt visszahatások, tapasztalt fiziológiai változásokra a materialista tudomány képtelen magyarázatot adni (extrém hideg körülmények tartós elviselése, ingerküszöb-módosulások, hipnotikus tapasztalások, és hipnózisban jelentkező fiziológiai reakciók).
Ahogy arra sincs elfogadható magyarázat, miért olyan hasonlóak a parajelenségekkel kapcsolatos tapasztalásaink.
Halálközeli élmények
Nincs rá korrekt magyarázat, hogy időben-térben elszigetelt kultúrákban és esetekben miért mutatkozik feltűnő hasonlóság a vizsgált kérdéskörben. Sem a hitvilág hasonlóságait nem tudjuk ekképp magyarázni, sem a konkrét esetek hasonlóságát nem tudjuk megindokolni.
A fenti kérdések egyike sem köthető a fizikai testhez egyértelműen. Így tehát el kell fogadnunk, hogy az >én< szükségképpen nem azonos a testtel, ahogy a tudatunk sem pusztán csak a gondolataink összessége.
Ha azonban ezt elfogadjuk, szükségképp át kell értékelnünk az élet fogalmát.
Mivel az én nem kimutatható a fizikai test érzékelésére használt módszerekkel, feltételeznünk kell, hogy a fizikai test létét befolyásoló tényezők, törvények nem feltétlenül vonatkoznak a tudatra. Vagyis - a tudat nem tekinthető materiálisnak, és léte nem függhet a test lététől, mivel eltérő törvényszerűségek befolyásolják létezésüket.
Tehát a test halála nem jelenti törvényszerűen a tudat halálát - következésképp a születése sem feltétlenül esik egybe a test születésével.
Ha azonban ezt belátjuk, új univerzumok nyílnak meg előttünk.
Felesleges felemlegetnem a fizikai kakukktojásokat - azokat a megfigyeléseket, amelyek megingatják számos korábbi bebetonozott tételünket (részecskefizika, univerzum-elmélet, stb.).
Számos olyan megfigyelést jegyeztek fel az évszázadok során, melyek azt látszanak bizonyítani, hogy a tudat hatással van a fizikai valóságra. A kvantumfizika energia-elmélete ezt tűnik alátámasztani.
Ha ez igaz, akkor visszajutunk az eredeti kérdéshez:
"...Hátha az is csak a képzeletünkben van, ami most történik velünk. Maga azért orvos, mert mindig is erről álmodott, igaz? Ön valamikor ezt képzelte el magának.
Ha ezt a világot képesek vagyunk felépíteni az elképzeléseinkből, a következőt mért nem...?!"
Álmodó
http://www.qemsc.com.au/paulchesher.html
"Ha soha nem loholsz az álmaid után, olyan leszel, mint egy növény. Mint... Mint egy káposzta."
Egy múltszázadi ember - egy kedves kisöreg. És egy újabb üzenet.
Az álmaim...
Hol vannak hát az én álmaim...?
Valamikor régen...
A legrégebbiekre már nem is emlékszem.
Valaha eltökélt szándékom volt, hogy lesz egy gyorsasági motorom. :)
Aztán egy tanyám, vagy egy kis falusi házam, kerttel, a kert végében patakkal. Egy szélgenerátorral, sőt akár a patakon egy kis saját turbinával. Kacsákkal, tyúkokkal, és macskákkal. Gyümölcsössel, és konyhakerttel. Mint nagyanyáméknál.
Aztán, mikor megismertem életem harmadik Nagy Ő-jét... Akkor egy kandallót álmodtam, hintaszékkel, meg verandát naplementével. Puha gyapjúpléddel, forró teával és Vele. Ahogy csendesen ringatózunk a hintaszékben, a plédbe burkolózva, a bögréinket és egymást ölelve és nézzük a naplementét. A kölykök valahol a kertben játszanak, vagy az udvaron szaladgálnak...
Aztán mikor megpillantottam életem negyedik Nagy Ő-jét... Vele sosemlátott tájakról álmodtam. Egy verandáról, amelyen ott állt Ő, karjában egy pólyába bugyolált csöpp kisleánnyal. Az én szívem hercegnőjével - dúdolt neki, és rám mosolygott.
Álmodtam egy istállót is neki. Egy nagyobb földet, amelyen volt hely kilovagolni. Szerette a lovakat. Az istállót titokban építettem, a birtok egy ligetes részén. És az első saját lovával együtt kapta ajándékba, egy házassági évfordulónkra.
Azóta...
Azóta céljaim vannak.
A célt az álomtól - ma így érzem - az én életemben az érzelmek különböztetik meg.
A cél olyan, mint egy feladat - kitűzöd és el akarod érni.
Az álom megszületik benned, mint egy sugallat - a szívedben születik, és csak azután ölt formát, miután átjárja a szíved. Sokszor nem is hozzád kötődik - sokkal inkább valaki más hívja életre benned...
Én így éltem meg eddig.
Emlékszem, álmodtam róla, hogy fát hasogatok a kandallónkba. Előtte ott ült életem értelme - néha kötögetett, néha csomózott...
Szeretem a tüzet. Szeretem nézni a lángokat... hallgatni a fa ropogását, érezni a füst szagát... Szeretem a lánglobogás fényjátékát, szeretem a melegét.
Álmodtam egy lányról. A lányomról.
Egyenesszálú, hosszú haja van. Barnás, világosabb gesztenye. Sokszor éreztem már felfedezni mások vonásaiban.
Talán 7-8 éves lehet, legfeljebb 10. Emlékszem, biciklizni tanítottam.
Ő az egyetlen megmaradt álmom a régiek közül.
Hisz senkire sem erőltethetem rá az álmaimat. Megértettem, hogy ők most másképp gondolták. Hiába jelentette ez számomra a világvégét. Hiába omlott össze mind a múlt, mind a jövő...
One man's dream
Persze valahol a háttérben ott az iskola. Nyári iskola, környezettudatos gondolkodásra nevelő. 8-12 éveseknek. Egy erdei iskola.
Egyszer majd.
De már - egy ideje nem ragaszkodom ehhez.
Azt hiszem azóta, mióta elfogadtam, hogy ami körülvesz, illúzió.
Azóta a csatákat idebenn vívom.
És nem félek, hogy elveszítem.
"Ha soha nem loholsz az álmaid után, olyan leszel, mint egy növény. Mint... Mint egy káposzta."
Egy múltszázadi ember - egy kedves kisöreg. És egy újabb üzenet.
Az álmaim...
Hol vannak hát az én álmaim...?
Valamikor régen...
A legrégebbiekre már nem is emlékszem.
Valaha eltökélt szándékom volt, hogy lesz egy gyorsasági motorom. :)
Aztán egy tanyám, vagy egy kis falusi házam, kerttel, a kert végében patakkal. Egy szélgenerátorral, sőt akár a patakon egy kis saját turbinával. Kacsákkal, tyúkokkal, és macskákkal. Gyümölcsössel, és konyhakerttel. Mint nagyanyáméknál.
Aztán, mikor megismertem életem harmadik Nagy Ő-jét... Akkor egy kandallót álmodtam, hintaszékkel, meg verandát naplementével. Puha gyapjúpléddel, forró teával és Vele. Ahogy csendesen ringatózunk a hintaszékben, a plédbe burkolózva, a bögréinket és egymást ölelve és nézzük a naplementét. A kölykök valahol a kertben játszanak, vagy az udvaron szaladgálnak...
Aztán mikor megpillantottam életem negyedik Nagy Ő-jét... Vele sosemlátott tájakról álmodtam. Egy verandáról, amelyen ott állt Ő, karjában egy pólyába bugyolált csöpp kisleánnyal. Az én szívem hercegnőjével - dúdolt neki, és rám mosolygott.
Álmodtam egy istállót is neki. Egy nagyobb földet, amelyen volt hely kilovagolni. Szerette a lovakat. Az istállót titokban építettem, a birtok egy ligetes részén. És az első saját lovával együtt kapta ajándékba, egy házassági évfordulónkra.
Azóta...
Azóta céljaim vannak.
A célt az álomtól - ma így érzem - az én életemben az érzelmek különböztetik meg.
A cél olyan, mint egy feladat - kitűzöd és el akarod érni.
Az álom megszületik benned, mint egy sugallat - a szívedben születik, és csak azután ölt formát, miután átjárja a szíved. Sokszor nem is hozzád kötődik - sokkal inkább valaki más hívja életre benned...
Én így éltem meg eddig.
Emlékszem, álmodtam róla, hogy fát hasogatok a kandallónkba. Előtte ott ült életem értelme - néha kötögetett, néha csomózott...
Szeretem a tüzet. Szeretem nézni a lángokat... hallgatni a fa ropogását, érezni a füst szagát... Szeretem a lánglobogás fényjátékát, szeretem a melegét.
Álmodtam egy lányról. A lányomról.
Egyenesszálú, hosszú haja van. Barnás, világosabb gesztenye. Sokszor éreztem már felfedezni mások vonásaiban.
Talán 7-8 éves lehet, legfeljebb 10. Emlékszem, biciklizni tanítottam.
Ő az egyetlen megmaradt álmom a régiek közül.
Hisz senkire sem erőltethetem rá az álmaimat. Megértettem, hogy ők most másképp gondolták. Hiába jelentette ez számomra a világvégét. Hiába omlott össze mind a múlt, mind a jövő...
One man's dream
Persze valahol a háttérben ott az iskola. Nyári iskola, környezettudatos gondolkodásra nevelő. 8-12 éveseknek. Egy erdei iskola.
Egyszer majd.
De már - egy ideje nem ragaszkodom ehhez.
Azt hiszem azóta, mióta elfogadtam, hogy ami körülvesz, illúzió.
Azóta a csatákat idebenn vívom.
És nem félek, hogy elveszítem.
2011. október 21., péntek
EGYség
Minden és mindenki Egy
Két olyan program - olyan rendezvény is lesz, amelyek most az életembe keveredtek, és erre az elgondolásra épülnek.
Olyan megmozdulások, amelyeken olyan emberek lesznek résztvevők, akik hasonlóan hisznek a tudat hatalmában, mint én.
Olyan programok ezek, amilyenekről Redfield ír a Mennyeiben...
Végülis az Idő is csupán az illúzióink egyike. Így mindegy, hogy "mi volt előbb - a tyúk, vagy a tojás?"
Lehet, hogy a Mennyei, vagy az Illúziók, vagy Coelho könyvei csupán önálló szellemi termékek.
Lehet, hogy csak az akaratunk - a hinni akarásunk ruházza fel őket valami többel.
Lehet, hogy csak a hitünk változtatja valósággá őket.
Lehet, hogy csupán mint egy önbeteljesítő jóslatként működik az egész.
Így lesz végül önmaga igazolása a valóság...
Elgondolkodtatott az újabb üzenet, amit kaptam.
Két olyan program - olyan rendezvény is lesz, amelyek most az életembe keveredtek, és erre az elgondolásra épülnek.
Olyan megmozdulások, amelyeken olyan emberek lesznek résztvevők, akik hasonlóan hisznek a tudat hatalmában, mint én.
Olyan programok ezek, amilyenekről Redfield ír a Mennyeiben...
Végülis az Idő is csupán az illúzióink egyike. Így mindegy, hogy "mi volt előbb - a tyúk, vagy a tojás?"
Lehet, hogy a Mennyei, vagy az Illúziók, vagy Coelho könyvei csupán önálló szellemi termékek.
Lehet, hogy csak az akaratunk - a hinni akarásunk ruházza fel őket valami többel.
Lehet, hogy csak a hitünk változtatja valósággá őket.
Lehet, hogy csupán mint egy önbeteljesítő jóslatként működik az egész.
Így lesz végül önmaga igazolása a valóság...
Elgondolkodtatott az újabb üzenet, amit kaptam.
„Minden, - amit
magunk körül látunk, érzünk, ízlelünk, tapintunk, - megtalálható szívünk
mélyén. Azt is átadták számunkra, hogy
amit megélünk a mindennapjainkban, a saját külvilágunkban, az valójában egyenes
leképeződése belső érzelmeinknek és gondolatainknak. Tehát minden mindennel
szoros összefüggésben működik. Az elszakítottság csak illúzió. Csak EGYSÉG
létezik.”
Korábban már megfontoltam, hogyha valójában csak egy dolog létezik igazán a tudatunk megalkotta valóságban - mi magunk -, illetve ha elfogadjuk, hogy az életünk során megélt döntési helyzetekben választott úton jutottunk el mai önmagunkhoz - de másként választva másokká váltunk volna, azaz végeredményben mindenki, aki szembe jön velünk életünk során felfogható alternatív önmagunknak...
Ez egyfajta értelmezése lehet a "Mindenki Egy"-nek.
Ha minden, amit megélek a jelenemben, bennem lévő érzelmeim-gondolataim leképeződése...
Akkor Alex... JT... BT, MM...
Ők mind bennem vannak...
A nőfaló, a túlélő, a szellemi vezető, a bizniszmen...
És a csend.
Az a csend, amelyben ezek a gyertyafényes gondolatok megszületnek... Amelyben hangulatok hanghullámain ringatózom - időtlen-határtalan éjszakámban, milliárdnyi csillag alatt...
Tanulnom kellene a tudásból...? Tanulnom abból, ahogy ők élnek...? Másképp kellene döntenem, mint azokban az esetekben, amelyek eredményeként ők leszek...? Egyáltalán lehetséges ez...? Hisz ki tudja, hány döntésből áll egy élet, és mely pontokon azonos, melyeken lett eltérő az utunk... Hol kellene változtatnom...
Nem. Ez nem lehet a célja a tapasztalásnak.
Tanulni igen - nem másolni, és nem "változtatni" próbálni, hanem megfigyelni, megérteni, és eszerint dönteni a jövendő kérdéseiben...
Alexet nem teszi boldoggá a rengeteg új élmény. Hiába a megismerés vágya, hiába az erre irányuló törekvés. Pontosabban úgy, ahogy ő csinálja - úgy hiábavaló.
JT a minimalizmus útját, a kétkezi, agyat nem igénylő munkát választotta. Boldog...? Lehet. Talán. Nem nagyon látszik - de talán érzelmi síkon is minimalista...?
BT - boldog...? Többször látom annak, mint ahányszor nem, de érzem, hogy a kép nem teljes. Sokat tud. És sokat segít. Azt teszi, amit tenni akar. Ha választanom kell, őt érzem a leginkább hasonlónak ma ismert önmagamhoz. Mintegy későbbi énemet.
MM azt mutatja meg, hogy a munkával a választott szakmámban mit lehet elérni. Talán kicsit túl soknak érzem azt a munkamennyiséget, amit ő választott. De tény, hogy olyan lehetőségeket él meg, amelyeket kevesen.
Nagyon elszakadt a szellemiségtől. Kicsit a ló túloldalának tűnik.
Ők a lehetséges alternatíváim. Kicsit mindegyikükből van bennem. És kicsit mindegyiküktől eltérek, és el is akarok térni. Egyben szeretnék mindőjük lenni. Eredményes, szabad, spirituálisan is jelenlévő, és a jelent megélő lényként.
Elgondolkodtatott Ms.Anglia is.
A maga eredményeivel.
Néha szinte látom magam előtt... Furcsa, hogy bármilyen hiteles is volt az élmény, mégis kihasználatlanul maradt a lehetőség...
Gery is sokszor eszembe jut.
Vagy Mallior. Ő szintén nősülni szándékozik. És bár egy mókuskereket választott, ki tud kapcsolni - legalábbis úgy látszik. El tudja választani a robotot az életétől - és nem vágyik sokra - boldog a nő mellett, akit szeret.
Egy régi barátom, Rony kérdezett a nőkről a minap, egy levelében.
Akkor gondoltam végig, hogy 2009 óta egyetlen egyszer sem éreztem azt a rezgést, amire felkapja a fejét az ember...
Nem az zavar, hogy "egyedül vagyok" - hanem az, hogy senkiben nem éreztem megrezdülni semmit.
Ez valaminek a hiánya - vagy 2009 eredménye...?
Inkább az előbbi.
Hiszen korábban is hasonló ürességgel teltek az évek. 2002-2003 óta.
Statisztika szerint 2013 a következő kritikus időszak. :) Már az új világmindenségben. Ha teljesül a "papírforma" és négyévente jön egy viharkavaró találkozás...
Vajon Ms.Anglia a nőnek született énemnek fogható fel...? :)
Talán Ő - Manó - magának nem tud megbocsátani a tévedésért... Erre nem is gondoltam.
Felmerül - mindig ott a másik véglet, amit Niki mondott ki nem olyan rég egy beszélgetésünk alkalmával...
"Minden, mi e könyvben áll, lehet tévedés is."
2011. október 18., kedd
Szabadság
Heltai Jenő: Szabadság
Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolnivalója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.
Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolnivalója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)