Egy Embernek, akinek alig négy hónapja mondtam búcsút, de azóta legalább kétszer lepett meg az érzés, hogy hiányzik...
Egy nőnek, aki nem bízott bennem - annyira, mint szerettem volna - de sokkal jobban bízott, mint sokakban...
Egy nőnek, aki talán fontosabb kellene, hogy legyen, mint hogy a hiúságom, vagy ostobaságom miatt lemondjak a barátságunkról, amelyhez nem volt hű.
Tudom, hogy hallgatni ostobaság, mégis annyiszor okozott fájdalmat a nemtörődömségével, hogy végül úgy döntöttem, eltépem a szálat, ami köztünk húzódott.
Nem tehetek róla, hogy lényének hangulata annyira... Olyan, amilyen emberre vágyom. Szemlélődő, csendes, de tud nevetni. Álmodozó, útkereső.
Kicsit talán azt mondanám, olyan, mint én.
Hiányzik.
És most vívódom, hogy kimondjam-e ezt neki. Emlékszem az érzésre - a "csalódottságra", amikor kizárt az életéből. Úgy éreztem magam, mint az a plüssmaci, amit néha levesznek a polcról, néha pedig ottfelejtik. Szarérzés.
"Az egyik olvasóm felvetette, hogy talán nem ugyanarra gondolunk, mikor azt mondjuk, "titkaink".
Ő azt mondta, sosem osztaná meg pl. a korábbi pasijaival átélt szexuális élményeit.
Ez elgondolkodtatott, hogy talán tényleg mást értünk titkok alatt.
Én Rád, mint Emberre, mint személyiségre gondoltam - a gondolatainkra, esetleg a félelmeinkre, azokra a dolgokra, amik olyanná tesznek bennünket, mint amilyenek vagyunk.
Amiktől olyanok vagyunk, hogy a másik szeret minket, és viszont.
Ez az olvasóm azt írta, hogy nem szerencsés az első randin mindent kiadni magunkról.
Nem erre gondoltam. Pusztán arra, hogy ha két ember szeretik egymást, akkor egyre jobban megismerik egymást - de persze csak akkor, ha ezt hagyják - ha hagyják megismerni magukat a másik által.
Én arra gondoltam, hogy tudatosan nem állítanék akadályt a szeretett személy elé, ha meg akar ismerni...
Egy kicsit olyan ez, mint a felelsz-vagy mersz - a bizalom - pontosan a bizalom elmélyítése. Ez az, amit ha szavakba akarunk foglalni, akkor esküt mondunk.
Korábban éreztem a többi nő szépségének a vonzását, noha volt mellettem nő, akit szerettem. Akkor még nem volt ilyen letisztult bennem ez az érzés.
De ma már azt az egyetlen nőt akarom megtalálni, aki számomra az egyetlen lesz - azt az egyet, akiben minden nőt szeretek, akiben minden női szépséget csodálok...
Kérdezted, lehet-e ennyire szeretni valakit...
Én úgy hiszem, akkor szeretek valakit igazán, amikor így szeretem őt...
Nem tettem fel még egy kérdést, ami pedig az őszinteség témájához kapcsolódik.
Az már körvonalazódik bennem, mit gondolsz az őszinteségről, de abban még korántsem vagyok biztos, vajon nem rémiszt-e, ha valaki őszinte hozzád...?
És ha igen, akkor vajon miért...?
Észrevettem, hogy az olthatatlan-incselkedő kíváncsiságod szertefoszlott, amint elárultam, hogy az írásomnak köze van Hozzád is. Mintha tartanál a szavaim mondanivalójától...
Én is sokat vívódtam magammal, hogy azt a pár mondatot kimondjam-e, illetve odaadjam-e, ami a tollam alól kikerült.
Hogy őszinte legyek-e hozzád, kockáztatva ezzel, hogy elmenekülsz.
Mint legutóbb.
Pedig erre semmi szükség.
Pusztán - ahogy mondtad, a döntéseinket mi magunk hozzuk, és az én dilemmám az utóbbi időben a "kimondani, vagy nem kimondani"-kérdésköre. Számtalan emberi kapcsolatomban megjelenik - nyilván addig visszaköszön, míg fel nem tudom oldani ezt a problémát.
A metróban, ahogy néztem a mosolyod, az ide-oda rebbenő tekinteted, egyszerűen magamon mosolyogtam.
Azon, hogy valószínűleg épp arra gondolsz, hogy - "Na...! Hogy bámul ez is...! Még egy hülye pasi..."
És arra, hogy - valóban, nem tudom nem észrevenni a női szépséget, de nem is akarom nem észrevenni...!
És ha fotós lennék, bármikor csinálnék olyan képeket rólad, mint amilyenekről a plakát-csajok pislognak lefelé...
Hogy egyszerűen fotóért, vagy ecsetért, egy szobrász kezéért kiált a szemeid vonala, vagy a halvány mosolyra húzódó ajkaid...
És igen - mi magunk hozzuk a döntéseinket, és én - amint látod úgy döntöttem, hogy ezeket a szavakat nem bírom és nem is akarom tovább ketrecbe zárni...
És vállalom, hogy esetleg ismét elveszítelek az őszinteségem miatt.
Bár nem értem, miért baj az, ha valaki kimondja, hogy szép vagy...
Amit mondtál, hogy a titkok tesznek érdekessé...
Úgy hiszem, titokzatoskodás nélkül is olyan mélységeket hordozunk, amelyek megismerésére aligha elég egyetlen földi élet...
Kiolvastam R.Bach Híd című könyvét.
És oda szeretném adni Neked, hogy olvasd el, mert talán ezért került épp most a kezembe.
Hogy Hozzád jusson...
Elfogadom, ha nem akarsz mindent megosztani magadról. Elfogadom, hogy korábban olyan tapasztalatokban volt részed, ami indokolja a bizalmatlanságod mindenki felé.
Elfogadom, hogy így vagy az, aki vagy.
És mindettől függetlenül szeretném, ha tudnád, hogy sokkal egyszerűbb vagyok az ostoba emberi tudatoknál, akik játszmáznak, hazudnak, színlelnek - hogy dédelgessék a félelmeiket, vagy "izgalmasabbá tegyék" az életüket, amelynek megélésére vakok.
Egyszerű vagyok, mint a csillagos égbolt.
A szavaimban a valódi lényegük lakik.
Így mondom Neked most a legőszintébben, egyszerű szavakkal, hogy
Soha nem kell tartanod attól, hogy ellenedre tennék - sem ma, sem később. Van egy ősi, tradícionális üdvözlési forma - "vai, a tisztelet jele" -, amelyet szavakra így lehetne lefordítani:
"Amit gondolok, azt mondom - s mindez Teérted, melletted szól."
Akarattal, tudatosan soha nem foglak bántani.
Számomra ezt jelenti a barátság.
M.I."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)