Azon gondolkodtam el, hányan házasodtak, s váltak el már előttem...
Közszájon forog, hogy csökken a házasságkötések száma, és a házasság intézményébe vetett hit.
Persze megfontolandó, hogy mások hibáit feltétlen el kell-e követnünk magunknak is...?
Vajon mikor válik az ember "elég éretté", hogy házasságot kössön...? Úgy értem, "sikeres" házasságot... Gyakorlatilag mikor válunk képessé arra, hogy ne csak szívből szeressünk, de akarattal, tudatosan tudjuk ápolni, "nevelni" a kapcsolatunkat egy másik emberrel...?
Mikor válunk képessé rá, hogy a problémákat ne meneküléssel, megfutamodással "oldjuk meg", hanem kitartsunk önmagunk, és a másik ember mellett, akinek az együtt töltött idők során ezer boldog percet, ezer mosolyt, ezernyi fáradalmat köszönhetünk...?
Mikor válunk képessé az eskü szavaival azt kimondani, hogy "Én Veled Akarom végigcsinálni."...?
Hogy "Nem adom fel, soha nem hagylak cserben, és ha Te is kitartasz mellettem, ott fogok állni Melletted az utolsó pillanatig."...?
Mikor lesz több a holtomiglan-holtodiglan üres frázisnál, alkalmi szó-cicománál...?
Mikor vesszük komolyan az egymásnak mondott eskünk szavait...?
Mikor felejtünk el könnyelmű szavakkal sebezni...? Megfontoltan ejteni ki a szavakat, melyekkel magunkról beszélünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)