Ismét olvastam egy elgondolkodtató - vagy elkeserítő? - bejegyzést az egyik barátnőmnél a blogjában. A téma természetesen ismét a fene-nagy-tervek-és-mégis-elhagyás esete volt.
Ismerős. Talán túl közelről is, de...
Mégsem értem!
Vagy Te, meg én. Találkozunk, és tetszik amit a másikból látunk. Tudjuk, hogy a kép csalóka, de vagyunk annyira kíváncsiak, és a megérzések, feromonok is működnek, szóval energiát fektetünk az igazság kiderítésébe, s mindezt boldog várakozással, reménnyel tesszük.
Mint minden emberi cselekvés mögött, emögött is állhat tiszta szándék, és csalárd indíttatás.
Azért én optimista vagyok a nagy átlagot tekintve (kiindulva az ismerősi körömből).
A kérdés az, hogy ez a cselekvés mennyire lesz aktív - mennyire áll majd mögötte a személyes akarat, hogy "én ezt az embert ismerni, szeretni akarom"...
("A képesség, hogy tudatosan, szándékkal szeressünk egy másik embert, csak annak következménye lehet, ha képessé válunk megnyílni a Magasság (az Örökkévaló, vagy Isten) előtt, mind a külvilágban, mind önmagunkban.")
Mert, ha kevéssé, akkor a kapcsolat hatalmi-irányítási harcba fullad - ha nincs meg az aktív törekvés, hogy működjön - mindkét félről.
Hiszem, hogy "tévedni emberi dolog". Hogy egy kapcsolat erejét csak az idő próbája mutathatja meg.
Így hát hiszem, hogy a jó kapcsolatok titka az akarat, a kitartás, az őszinteség, az odafigyelés, és a türelem.
Családot, közös életet építeni csak azután kezdenék, hogy megtapasztaltuk, képesek vagyunk áldozatokra egymásért, a kapcsolatért - képesek vagyunk megtalálni a boldogságot egymás mellett a közös akaratban.
Azt hiszem, ez alapozza meg azt a szilárd bizalmat egymásban, amelyre el lehet kezdeni építkezni.
Ehhez azonban - a megismeréshez és megtapasztaláshoz idő kell. Nem egy két hónap, és talán nem egy-két év.
Jellemzően a párok türelmetlenek. Én is az vagyok.
Egy ideje az egyik alap leckém (az Élettől) mégis a várakozás, a türelem leckéje volt...
Hogy mire lehet számítani egy elcseszett helyzetben...?
Szerintem ez attól függ, képesek-e kommunikálni, őszintén beszélni a szándékaikról, képesek-e döntést hozni, hogy valóban akarják a másikkal azt a közös életet...
Ehhez mindkét félről kell egy fokú tudatosság és kurázsi. Ha van, menthető - amíg nincs, nem érdemes bántani egymást.
Szerintem.
Ismerős. Talán túl közelről is, de...
Mégsem értem!
Vagy Te, meg én. Találkozunk, és tetszik amit a másikból látunk. Tudjuk, hogy a kép csalóka, de vagyunk annyira kíváncsiak, és a megérzések, feromonok is működnek, szóval energiát fektetünk az igazság kiderítésébe, s mindezt boldog várakozással, reménnyel tesszük.
Mint minden emberi cselekvés mögött, emögött is állhat tiszta szándék, és csalárd indíttatás.
Azért én optimista vagyok a nagy átlagot tekintve (kiindulva az ismerősi körömből).
A kérdés az, hogy ez a cselekvés mennyire lesz aktív - mennyire áll majd mögötte a személyes akarat, hogy "én ezt az embert ismerni, szeretni akarom"...
("A képesség, hogy tudatosan, szándékkal szeressünk egy másik embert, csak annak következménye lehet, ha képessé válunk megnyílni a Magasság (az Örökkévaló, vagy Isten) előtt, mind a külvilágban, mind önmagunkban.")
Mert, ha kevéssé, akkor a kapcsolat hatalmi-irányítási harcba fullad - ha nincs meg az aktív törekvés, hogy működjön - mindkét félről.
Hiszem, hogy "tévedni emberi dolog". Hogy egy kapcsolat erejét csak az idő próbája mutathatja meg.
Így hát hiszem, hogy a jó kapcsolatok titka az akarat, a kitartás, az őszinteség, az odafigyelés, és a türelem.
Családot, közös életet építeni csak azután kezdenék, hogy megtapasztaltuk, képesek vagyunk áldozatokra egymásért, a kapcsolatért - képesek vagyunk megtalálni a boldogságot egymás mellett a közös akaratban.
Azt hiszem, ez alapozza meg azt a szilárd bizalmat egymásban, amelyre el lehet kezdeni építkezni.
Ehhez azonban - a megismeréshez és megtapasztaláshoz idő kell. Nem egy két hónap, és talán nem egy-két év.
Jellemzően a párok türelmetlenek. Én is az vagyok.
Egy ideje az egyik alap leckém (az Élettől) mégis a várakozás, a türelem leckéje volt...
Hogy mire lehet számítani egy elcseszett helyzetben...?
Szerintem ez attól függ, képesek-e kommunikálni, őszintén beszélni a szándékaikról, képesek-e döntést hozni, hogy valóban akarják a másikkal azt a közös életet...
Ehhez mindkét félről kell egy fokú tudatosság és kurázsi. Ha van, menthető - amíg nincs, nem érdemes bántani egymást.
Szerintem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)