Az életünket kezdetben várakozással töltjük.
Várjuk, hogy jöjjön valaki, aki megmondja, mit kell tennünk, hogy jó legyen. Hogy jöjjön valaki, aki leveszi a döntések terhét a vállunkról.
Aztán - ahogy mennek az évek, egyre jobban érezzük a várakozás hiábavalóságát.
Végül meghozzuk az első döntéseinket, elszenvedjük az első következményeket.
Még mindig reménykedünk, hogy valaki csak jön, valaki csak tesz végre valamit, hogy jobb legyen nekünk...
Aztán lassan kiábrándulunk e reményeinkből, és - ki duzzogva, sértett gyerekként, ki beletörődően - elkezdjük élni a saját életünket.
Most.
Rájövünk, hogy eddig is feleslegesen pazaroltuk el az éveinket, hogy az élet nem tart örökké - legalábbis ez a felvonás biztosan nem, de ha már itt vagyunk, valami emlékezeteset kellene alakítani...
Aztán néha mégis ismét várunk. Valakire. Valakire, aki elfogad és önmagunkért szeret. Tudjuk, hogy ott van valahol, sokszor azt is, hogy ki ő.
Aztán ahogy ismét eltelik pár év rádöbbenünk, hogy ismét beleestünk a csapdába - és elkezdjük keresni őt. Elkezdünk aktívan tenni, hogy megtaláljuk.
Sokszor rátalálunk, s mégis feladjuk - mert az alap beállítódásunk, hogy valaki más tegyen valamit - valaki más változzon, más idomuljon hozzánk...
Mi ugyan miért változnánk...?!
Aztán - újabb évek árán - megtanuljuk, hogy az Élet a Változás, és valójában a puszta létezésünk révén is változunk, sőt - rájövünk, hogy a változás jó, mert újabb és újabb világokra, tájakra nyit ajtót nekünk...
Végül megszeretjük színesebb önmagunkat - azt a gazdag mintát, amilyenné a számtalan év változása tett minket...
És amikor megszeretjük, elfogadjuk önmagunkat - akkor készen állunk a valódi Életre - készen állunk a valódi, tudatos figyelemre, tanulásra...
Ki korábban, ki csak későn eszmél.
Csak a most igaz. :) Most kell tenni, most kell menni, most kell hinni és szeretni.
Hát indulok... :)
Vár a Most.
M.I.
Várjuk, hogy jöjjön valaki, aki megmondja, mit kell tennünk, hogy jó legyen. Hogy jöjjön valaki, aki leveszi a döntések terhét a vállunkról.
Aztán - ahogy mennek az évek, egyre jobban érezzük a várakozás hiábavalóságát.
Végül meghozzuk az első döntéseinket, elszenvedjük az első következményeket.
Még mindig reménykedünk, hogy valaki csak jön, valaki csak tesz végre valamit, hogy jobb legyen nekünk...
Aztán lassan kiábrándulunk e reményeinkből, és - ki duzzogva, sértett gyerekként, ki beletörődően - elkezdjük élni a saját életünket.
Most.
Rájövünk, hogy eddig is feleslegesen pazaroltuk el az éveinket, hogy az élet nem tart örökké - legalábbis ez a felvonás biztosan nem, de ha már itt vagyunk, valami emlékezeteset kellene alakítani...
Aztán néha mégis ismét várunk. Valakire. Valakire, aki elfogad és önmagunkért szeret. Tudjuk, hogy ott van valahol, sokszor azt is, hogy ki ő.
Aztán ahogy ismét eltelik pár év rádöbbenünk, hogy ismét beleestünk a csapdába - és elkezdjük keresni őt. Elkezdünk aktívan tenni, hogy megtaláljuk.
Sokszor rátalálunk, s mégis feladjuk - mert az alap beállítódásunk, hogy valaki más tegyen valamit - valaki más változzon, más idomuljon hozzánk...
Mi ugyan miért változnánk...?!
Aztán - újabb évek árán - megtanuljuk, hogy az Élet a Változás, és valójában a puszta létezésünk révén is változunk, sőt - rájövünk, hogy a változás jó, mert újabb és újabb világokra, tájakra nyit ajtót nekünk...
Végül megszeretjük színesebb önmagunkat - azt a gazdag mintát, amilyenné a számtalan év változása tett minket...
És amikor megszeretjük, elfogadjuk önmagunkat - akkor készen állunk a valódi Életre - készen állunk a valódi, tudatos figyelemre, tanulásra...
Ki korábban, ki csak későn eszmél.
Csak a most igaz. :) Most kell tenni, most kell menni, most kell hinni és szeretni.
Hát indulok... :)
Vár a Most.
M.I.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)