Van egy vezető a cégünknél, akinek a szavai megtapadtak bennem, mikor azt mondta, hogy nem tudjuk, hogy vajon miért kapja valaki azt az életétől, amit - ki tudja, milyen bűnökkel terhelte a karmáját az előző életeiben... Ezért nem érdemes sajnálkozni.
Elgondolkodtattak az emberek, akiknek bepillantást nyertem az életébe.
Családokat alapítottak, aztán rendre azon tűnődnek, bár másképp csinálták volna... Férjek, akik nem veszik ki a részüket a család életéből - munka után hazajönnek, és mintha más nem is lenne, elvannak - nem törődnek asszonyaikkal, gyermekeikkel. Férjek, akik menekülnek az új szerep, az apaság, a házastárs felelőssége elől.
Anyák, akik értetlenül állnak, és néznek - nem értik, hogy választottjuk miért nem működik gombnyomásra, mint a tévében.
Emberek, akik számra ismeretlen gondolat az alkalmazkodás, az önfeláldozás - akik a családi életből csak a lemondást, a kötöttséget, a terheket látják.
A felelősség, a feladat, a kihívás helyett - az újfajta, bensőségesebb, mélyebb öröm forrása helyett.
Szenvednek egymás mellett nap, mint nap. Mert lemondanak dolgokról az önálló életükhöz képest - ahelyett, hogy örömmel adnának egymásnak, szívből, mert adni akarnak.
Kommunikáció helyett hatalmi harcokat vívnak egymás energiájáért.
És közben magányosak - végtelenül magányosak.
Szomorúan néznek maguk elé - elárulják őket a mosolyok mögé rejtett kifakadások, a kapkodó, riadt mozdulatok...
Apró jelek, melyek friss sebekről suttognak.
Vakok vagyunk - saját valóságunk színes képei tesznek vakká...?
Vagy csupán elfeledtetik velünk, hogyan is kell odafigyelni egymásra...? Mert az elszigeteltség bizonytalanná - irányíthatóvá tesz?
Elfeledtetik velünk, hogy adni jobb, mint kapni - mert az önzés jobb fogyasztói motor a mohósággal társítva...?
Mert az önzetlenség a mohóság antagonistája, és nem szolgálja egy fogyasztói társadalom érdekeit...?
Ha megnehezítik az életünket, és mindent a pénztől tesznek függővé, motiválhatnak, hogy többet dolgozz. Ha többet dolgozol, máris kevesebbet vagy a családoddal, a szeretteiddel.
De nem elégednek meg ennyivel. Hisz így - egy lépéssel előre gondolkodnak - a gyermeked fejlődésébe is beleszólhatnak, hiszen Te nem vagy ott mellette, hogy megvédd...
Minél korábban kezded kondicionálni az alanyt, annál hamarabb és annál jobb eredményt érhetsz el...
Ezek a generációk már így nevelkedtek. Elvárnak és kapni akarnak - nem ismerik az önzetlenség és önfeláldozás fogalmait, a bennük megélhető örömet. Értetlenül néznek, hogy a kapcsolataik mért nem arról szólnak, hogy ők megkapják, amit várnak...
Persze egy kapcsolatban mindig van gyengébb fél...
Aki ugyancsak elfelejtette, hogy a kommunikáció, és az ön-védelem, önmagunkért való kiállás nem lehetőség, hanem szükséglet - a kapcsolatokban épp úgy, mint az életben...
Fáj látnom, hogy Emberek, akiknek Boldognak kellene lenniük, zavarodottak, szomorúság ül a szemük sarkában és teljesen elfeledkeznek az önállóságukról, a szabadságukról - tudatuk hatalmáról...
Emberek, akik párhuzamos világokban az én társaim is lehettek volna. Emberek, akiket a szívem szeretne boldoggá tenni. Emberek, akik...
Akik én is lehetnék.
Elgondolkodtam, hogy vajon mi lehet az én karmatikus terhem, mi az a bűn, amit elkövettem, amiért ezekkel a tapasztalásokkal kell megfizetnem...
Talán önző voltam, és elvettem, ami kellett. Kizsaroltam másoktól a törődést, a figyelmet.
Talán ezért a büntetésem, hogy bár szívből adnék, rendre elutasítják, aztán a szemem előtt teremtenek poklot mennyország helyett...
Megannyi csillogó, gyönyörű szempár - megannyi csodás, boldog valóság ígéretével, boldog családdal, közös életúttal, megöregedéssel, unokákkal...
S megannyi lefelé görbülő ajak...
Megannyi elhibázott választás - nap-nap után...
És én nem tehetek semmit, hisz senkit sem tehetünk boldoggá az akarata ellenére...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)