Alvó intelligencia, avagy „szerintem”

Nyál a.k.a. romantika

Mindig elfelejtem, hogy mások másképp működnek.

Beszélgettünk Candrával.

Van egy vers a Bhagavad-Gítában, nem tudom melyik – arról beszél, hogy vannak olyan lelkek, akik előző életeikben már eljutottak a megvilágosodás közelébe – és az újratestesülést követően – elfeledve a tudatos emlékeiket – öntudatlanul folytatják az útjukat.

Nyitottabbak a filozófiákra, számukra kevésbé nehezen emészthető, hogy az anyagi valóság csak a létezés legkülső, legalacsonyabb rendű szintje, ösztönösen keresnek mélyebb tartalmat…

A filozófia alapja, hogy kell egy tanító, és a tanítást csak akkor tudja átadni, ha elfogadja a tanítvány, hogy a mester fejlettebb, felette álló. És ennek megfelelően a számára nehezebben emészthető, nehezebben felfogható leckéket is elfogadja, és „felnő hozzájuk”…

Ez a bajom. Egy komplett fejezet a BG-ban az istenség ajnározása. 

Vagy nagyon félreértelmezett. 

Candrával emlegettük, hogy talán nem voltak megfelelő szavak akkor még a tartalmak rögzítésére… Ezért használhattak szavakat, amelyek finom értelmezése azonban félrevisz.

Véleményem szerint egy magasztos, transzcendens lényhez, a Végső Jósághoz nem illik sem az önimádat, sem a hiúság (mások imádatának vágya), vagy az öncélúság.*

Jellemzően minden vallás istenképével ez a bajom.

Persze mindenki magának teremti a világát, és ezzel együtt az istenképeit is.

Valószínű, hogy minden istenkép az emberi elme korlátozottságából fakadóan hibás, korlátolt lesz. Ezért nem hibáztatható az ember. Pontosabban okolható, de nem hibáztatható. Ő – ha valóban megszemélyesíthető – valószínűleg csak mosolyog a próbálkozásainkon, épp úgy, ahogy a tévedéseinken is…

Minden vallás csak azért él, mert az emberek valamibe kapaszkodni akarnak.

De vajon miért nem magunkba kapaszkodunk?

Hiszen Istent mindannyian magunkban fogjuk megtalálni… 

Kerestük égen-földön, nem találtuk. 

Kritikus pillanatokban mégis mindannyiunkhoz szól egy hang „odabenn”. 

Őrangyalnak is hívhatjuk – ha Minden Egy, akkor az Ő egy-egy darabja ez is, ahogy mi magunk is.

A kettős univerzum – ahogy egy egyenes – mindkét irányban végtelen…

Kifelé is – befelé is…

Candra azt mondta, hogy a védikus filozófiák szerint az ember azért testesül meg az anyagi világban, mert „istenek akarunk lenni. Mi akarunk lenni az „élvezők” (ez azt jelenti, hogy mi akarunk képesek lenni a boldogságra anélkül, hogy ehhez külső tényezőre, a „boldogságunk tárgyára” szükségünk lenne – Isten képes erre).”

Részei vagyunk az istenségnek – hiszen Minden Egy -, de a szabad akarat révén vágyunk bírni az Egész tulajdonságait. Részként csak más részekkel való kölcsönhatás révén vagyunk képesek a boldogságra – az „élvezetre” -. Ezért megszületünk az anyagi világba, hogy megteremtsük a boldogsággal kecsegtető helyzeteket. Ugyanakkor Ő szeret, magunkért, feltételek nélkül. Ezért számára a közelségünk, az Egység ismételt helyreállítása a kedves cél – ezért igyekszik segíteni a vágyaktól, kötőerőktől való megszabadulásunkat. Ezért teremtette meg a karmikus rendszert, amely meghagyja a szabad akaratot, ugyanakkor a fejlődés irányába vezet.

Az nem tiszta, hogy ha a részek ennyire „megköthetőek”, befolyásolhatóak a vágyak által, akkor Ő hogyan képes mégis kivonni magát a hatásuk alól…?

(Vagy fordítva - ha a vágyak az Egészt nem kötik, a Részeket miért…?)

Sok dologban használható gondolatokat vallanak. Felmerül bennem, hogy „ki vagyok én ahhoz, hogy felülbíráljam egy több ezer éves filozófia alaptéziseit…”, de…

Valahogy érzem. A visszásságot, az „emberséget”…

Sosem ment a „szó nélkül elfogadás”… Pontosabban mindig személyekhez kötődött. Ahhoz a hithez, amelyet az őszinteségükbe vetettem. Persze felmerül, hogy akkor mások felé, pl. akik papírra vetették egy-egy vallás alapjait – feléjük miért nem…

Megítélhetőek-e a követőik által…? A keresztesek, a fundamentalisták – rengeteg ostoba. De vajon az alapok is hibásak emiatt…? Ez nem rosszhiszeműség…?!

Elfogadjuk, hogy egy úton járunk, és tanulnunk kell, fejlődni vagyunk itt.

Talán ezért zavar minden, ahol „készen adnak a számba” gondolatokat…

Ha azért vagyok itt, hogy megtaláljam a magam útját, akkor segítsenek, de ne mondják meg, hogy „ez így van, az meg úgy van – és kész”…! Ne korlátozzanak!

Persze lehet, hogy én is ezt teszem minden kijelentéssel, amelyet megteszek – mikor megfogalmazom, hogy szerintem mi lehet a helytálló…

Mikor megszületünk egy erősen lekorlátozott anyagi testben, emlékeink jelentős részétől elzárva, természetes, hogy bizonytalanság fog el… Ez a bizonytalanság ad teret az anyag kötőerőinek.

A biztonság vágyának, a félelemnek – és ezekből következően a szeretet- és törődésvágynak, a boldogság vágyának. Az a mód azonban, ahogyan ezeket megélhetjük az anyagi világban, a tudatunkat, a figyelmünket leköti az anyag szintjén. Ezért „ragadunk le itt”.

Nem ismerjük a valódi, kiteljesedett önmagunkat. Nem vagyunk tisztában a lehetőségeinkkel.

Ezért kell „újratanulnunk” a létezést. Az alapoktól.

Ezért vágyunk mankókra. Fogódzóra a bizonytalanság közepette. Ezért jönnek létre a vallások és különböző filozófiák, melyek megpróbálnak válaszokat adni egy kialakult rendszer kereteinek megrajzolásával. Hogy ki mit fogad el, magára van bízva.

Én még azt hiszem, maradok annál, hogy integrálom az elfogadó részeket azokból, amelyekkel találkozom. Ebben persze benne van a szubjektivitás veszélye.
Ezért jegyzem meg csendben:

„Szerintem.”