Viharban, avagy a kölcsönhatások titka

Megint változik az életem. Pontosabban a környezetem alakul.

Én változok egyáltalán...?



Állok kint a teraszon, és nézem a sötét eget.
Esik.
Időről-időre halkan morog az ég. Villámlik.

A levegő hűvös, vizes levelek szagát hozza. Mintha erdőben lennék...



Most felettünk akkorát reccsent az ég, hogy az idill széttört... És megint... Úgy tűnik fölénk ért valami ciklon...

Durva, mert vakítóan fényes villámok vannak, szinte percenkként - pedig az eső továbbra is csendes...
A dörgés idejéből kiindulva magasan, odafenn van az igazi csata...

Aha... Most már szakad...

(...)


Szeretem a vihart.

Lehozza az embert a jelenbe.

A messze-magasan csapongó gondolatokat vissza a földre...

Ilyenkor (is) csak a pillanat van...



Szóval ismét változik a környezetem.

Szükségszerű, hogy amire a jelenben erősen vágyunk, csak a jövőben teremthessük meg...?

Fel kell oldanunk a görcsös akarást...



(...)

Ma a villamoson együtt jöttem egy tizennégy-éves-forma lánnyal, meg a húgával. Arabok lehettek, illetve valahonnan az arab világból valók.

Durva volt látni, hogy eszükbe sem jutott átadni a helyük, mikor idős nénik szálltak fel, de félénk mosollyal pattantak fel, amikor felszállt még pár hasonló kiskölyök, köztük egy hat-hét év körüli kis srác...

Egy lány egy fiúnak, egy idősebb egy fiatalabbnak adta át a helyét... A kölyök nem ült le, de nem láttam, hogy akár egy mosollyal, egy biccentéssel megköszönte volna...


(...)


Vajon, ha én teremtem a valóságom, ezt a vihart is én teremtettem...?

Pontosabban - "miért teremtettem...?"

Régi dühös, vagy szomorú pillanataim elevenednek meg most...?



Megpróbálok azzal a hozzáállással cselekedni, amiről a Bhagavad Gíta ír.

"Cselekedni kötelességből, de nem a cselekvés eredményéért... És felajánlani az eredményeket mások szolgálatára."

Talán nem vettem észre, és önzővé váltam...

Magamnak akartam az eredményeim...



Talán a kölcsönhatások titka a világban, hogy magunknak mindig adni kell - és nem elvárni.


Tudván, hogy mások majd adnak, s mi elfogadhatunk...