Bucket-list

Minden lépésem születésem pillanatától ide – a Mosthoz vezetett.

Eltűnődtem, mit nem csináltam még az életemben, amiket még szeretnék megtenni.

Nem úsztam még sem tengerben, sem óceánban. Sosem láttam az ezekben élő korallokat és színes halakat.

Nem jártam még az Alpokban, sem a Kárpátokban. Nem néztem le olyan magas gerincekről, végig a hegyoldal lankás mezőin… Ahogy a reggeli pára gomolyog alant… :)

Nem ültem még úgy volánnál, hogy uraljam a gépet, és megérezzem a szabadságát.

Nem ugrottam ernyővel repülőről.

Nem vezettem repülőt.

Nem írtam még könyvet.

Még nem jelent meg cikkem olyan újságban, amelyet sokan olvasnak…

Nem fogadtam örök hűséget ünnepélyesen, ország-világ előtt életem legfontosabb szereplőjének.

Nem tartottam a karomban a lányom…

Nem sírtam a büszkeségtől, mikor gyönyörű nővé érett.

Nem tanítottam biciklizni, vagy verekedni… :)

Nem sétáltam idegen országok kivilágított városainak esti utcáin – kéz a kézben azzal a lánnyal, aki mellett otthon érzem magam.

Nem gondoztam még a saját kertemet…

Nem játszottam gitáron az utcán sétáló ismeretleneknek… :)

Nem kerestem még egy hónapban egymilliót... ;)

Nem tanítottam meg dolgozni a szakmámban kezdő munkatársakat. Még nem adtam olyan eszközt a kezükbe, amellyel önállóvá és függetlenné válhatnak.

A 127 óra c. film elég brutális. Egy amatőr hegyimentőről szól, aki Amerika valamelyik szurdokában megcsúszik, bezuhan egy szűk repedésbe és egy nagy szikla ráesik a jobb karjára, odaszorítva a kézfejét a sziklafalhoz. A kő beékelődik a repedés falai közé és a srác sehogy sem bírja kiszabadítani.

 Végül belátja, nincs esélye a túlélésre, hacsak le nem vágja a fél karját...

Ez így horrornak tűnik, de egyfelől megtörtént eset, másfelől a lélektani út, amíg eljut a döntésig - az az igazán ütős.

Én ott szégyelltem el magam, mikor nagy nehezen, őrült kínok árán kiszabadítja magát, és sokkosan mered a sziklára - és csak annyit suttog: "Köszönöm..."

Nekem - miután levágtam a fél karom, nem ez jutott eszembe...

Eltöprengtem, hogy vajon milyen döntést hoztam volna ebben a helyzetben...?

Élnék-e fél karral, vagy megköszönöm, ami eddig jutott, és inkább ott maradok meghalni.?

Ahogy felidézte az értékes pillanatokat és sorsfordulókat - felhorgadt bennem is, hogy - "Na nem! Azt már nem! Nem fogok lemondani ezekről egy ilyen helyzet miatt!"

De vajon megtettem volna...?

 Köszönöm, hogy nem ennyire radikális feladatokat kapok...!