Füst marja szemem, s könnyezik

The Pilgrim Road

Hosszú-hosszú idő után ma ismét tudatmódosító hatása alá kerülök.

Hosszú-hosszú idő után ismét Rá gondoltam.

Vajon melyik tompít...? Melyik bódít..?

A Füst, vagy a Hozzá fűződő évtizedes emlék...?

Döggel beszélgettünk - elkerülhetetlen volt párhuzamot vonni az Ő útja és az enyém között - ismét...

Felvetett kérdéseket...

Például, hogy tisztában vagyok-e az indokaimmal...?!

És valóban...

Irigykedve hallgattam a boldogsága történetét, és elrévedtem a távoli múltból eddig vezető utam fölött...


Ezer okot mondhatok, hogy miért ne...

Warrior

És alig párat, hogy miért mégis...

Ám ezek...

Masszív miértek.

Vörösen izzó zsarátnokba bámulok...

A fogyó Hold sápatag sugarait lesem, s elképzelem, milyen volna újra látni...
Látni azt, akivé az elmúlt évtized alatt vált...
Keresni benne azt, aki volt...
Vajon adna-e módot, hogy megismerjem újra...?
Vajon mit mondana...? Gyúlöl? Megvet? Vagy elfogad-e annak, aki voltam, akivé lettem...?
Elfogadja-e, hogy nem csak  Ő, én sem az vagyok, akit meggyűlölt egykor...?

Dög szerint nincs veszíteni valóm - és valóban...

Vagy elvesztettem évtizednyi idő távolában, vagy nem...

Ma csak nyerhetek - a végleges lezárással, a múlt tisztázásával épp úgy, ahogy a megbékéléssel...

Csak nézem a gomolygó Füstöt - sárkányokat idéző hangulat - és rajta keresztül egy ismeretlen város terét látom, s Őt vélem felfedezni, ahogy dolga után siet...

Pár nap, és születésnapja lesz...
Emlékszem...
Ahogy a telefonszámára is - senkiére nem - tíz év távolából...

On Fire

"...Mindent túl lehet élni..."

De vajon érdemes - mindent túlélni...?!

Ahogy elnézem a képeit, az általuk felsejlő üzeneteket, lehervad arcomról a mosoly...

Bridge

Annyira nincs helyem az életében...
Pedig  - "ne tűnj el szem elől..." - ezek voltak az utolsó szavai... Az utolsók, mikor személyesen találkoztunk...

Lassan hullanak egymás mögé a zongora hangjai... Távolodó (?) léptek gyanánt...


Föloldozás...? Ez után sóvárog vajon a szívem...?
Tudván, hogy nincs helyem, ezért hajt mégis újra felé...?

Shape

Nem a régi érzés. Csak üresség maradt - hajdan volt boldogságunk emléke csupán...

Ahogy üres mészváz a tenger fenekén... A megtestesült hiány, valaminek az emléke...

Emlékszem a határtalanság élményére... Emlékszem, milyen érzés volt kézen fogva sétálni vele... Emlékszem a nevetésére, a hangjára... A...

Emlékszem milyen volt... Ilyen lehet egy virágnak, mikor tövestől tépik ki az anyaföldből...

Az egyik alternatív életemben - akkor, ott, ahogy felálltunk attól az asztaltól, nem nyeltem vissza a könnyeimet...
Önző voltam, szóra képtelen ugyan, de erős - átöleltem, s nem engedtem el, bármit mondott is...


Az utóbbi időben éreztem az Univerzum munkálkodását a gondolataim nyomán...

S most kéretlenül tör fel a mellkasomból - "Látnom kell újra... Egyszer még legalább..."

Tudom, hogy kikérné magának - ahogy megtette korábban... S én mégis önző vagyok - "Semmim sincs... csak Te vagy..." - lázad bennem az egyik énem... Hisz érted mondtam le rólad...
S ezt sosem bocsátod már meg nekem...?

To Heaven