Valakinek...

Valakinek, akit hiába vettem észre egy kupac alján...

"ma délelőtt megint nekieredtem. majdnem lett egy roulette feliratú

fényreklámtáblám, de sajnos nagyon össze volt már törve...

azonkívül egy helyes kis fadobozt szereztem, meg egy szövet utazótáskát.

az antikvárium előtt könyveket találtam kidobva. foglaltnak látszott a kupac,

nem néztem meg. mikor a második kört róttam, az egyik szeméthegyen

megláttam egy petőfi összest. olyan szinten döbbentett meg a dolog, hogy

felkaptam és bár van otthon, gyorsan hazavittem.

ez a dolog olyan szinten leképezi az ország mai kulturális állapotát, hogy a

hideg futkos a hátamon a felismeréstől.

pusztán azért hevert ott, mert kicsit kiszakadt a borítójából? nem lehet eladni?

mert egyébként el lehet? mert egyébként kapkodnának érte?

valahogy ilyenek a partnerkapcsolatok is. vagy nem is tudom. időről-időre

szemétdombra kerülünk.

lehet, hogy az embernek szerencséje van és a rádobált többi lom alól valami

olyan része kandikál ki, ami megvillantja a benne rejtőző értékeket valakinek.

persze, ha valamin csillogóbb a máz, az talán jobban felkelti az érdeklődést.

akkor is, ha belül rothad.

én már nagyon régóta ott heverek valahol a kupac alján."



Félek, egy idő után már nem is merünk kikandikálni a kupac alól... 

Amikor egy kotorászó kéz elől, ami utánunk nyúl, éppen úgy menekülünk, mint az elől, ami kidobott a kupacra hajdanán...

Talán fel kellene mérnünk, hogy valójában mit is akarunk - és vállalni végre a felelősséget azért, amit aztán az Élettől kapunk...

Azt hiszem...