Suicide

Negyvenkilenc.

Egy valaha élettel és lelkesedéssel teli fiatal nő.

Ma karó-vékony, depressziós, anorex/bulémiás... Egy roncs - árnyéka se önmagának.

Ennyi maradt belőle - alig-harminc korára...

Valaha az életemet adtam volna érte.

Vajon ő kiért adja az életét? A fiaiért...? Aligha. A párjáért bizonyára nem.

Akkor...?

Csak a félelmei maradnak...?

Arctalan, testetlen rettegésből vert, acélnál keményebb, ellenálló rácsok...?

Megőrjíti a magány és a félelem, s egyben magatehetetlenül zárja el magát a világtól...


Furcsa érzés volt, hogy nem érzek szánalmat...

A hisztis gyerek dacos ostobaságát látom ebben - önigazoló önsajnálatot. Egyszerűbb a gyengeség mögé bújni, mint küzdeni.

Alig hiszem, hogy megerősítéssel, dédelgetéssel ki lehetne mozdítani.

Ami megriasztott, hogy nem éreztem egyértelműen, hogy akarnám - kimozdítani...

Elfogyott a türelmem a gyengékkel szemben...?

Pedig magam is gyenge vagyok bizonyos kérdésekben...