Hihetetlen...?

Vásárolni indulok. Felkelek, reggeli, borotválkozás, fogmosás – ahogy minden nap eddig. Felveszem az ingem, nyakkendőt kötök. Ahogy minden nap eddig. Kilépek az ajtón, bezárom és elindulok. Ahogy az utcára lépek, elvakít a Nap. Ma mintha fényesebben ragyogna. A levegő még hűvös és tiszta – csend van. Szeretem a reggeleket. És ízlelgetem ezt a mait – más ez mégis, mint eddig mindig. Ma vásárolni indulok.

Nem azért, mert muszáj. Nem azért, mert ne tudnék kocsi nélkül élni. Nem azért, mert ez volna életem álma…

Azért, mert ezt tűztem magam elé célul.

Azért, mert eldöntöttem, hogy megtanulok egy új szakmát, és mikor elsajátítottam mindazokat az ismereteket, készséget, amelyek ahhoz szükségesek, hogy eredményesen végezzem a munkám, ezt azzal mérem le, azzal igazolom és egyben azzal jutalmazom, hogy felkelek reggel – pont úgy, ahogy eddig mindig –, kilépek az utcára, ahogy eddig mindig, és elmegyek átvenni a kulcsaim.

Nem azért, mert ez helyes, vagy szükségem van rá. Nem azért, mert számít, mit gondolnak mások. Sőt. Éppen azért, mert nem számít. Mert akik számítottak, mind magamra hagytak. Így felhatalmaztak rá, hogy csak azzal törődjek, ami nekem fontos. Ami nekem jó. Amit én akarok…

És én úgy döntöttem, hogy ezt akarom. Csak magam miatt.

Valószínűleg nem lesz meg sokáig. Valószínűleg egy halom pénzt kidobok vele az ablakon. Valószínűleg nem fogom sokat használni. Aztán lehet, hogy beleszeretek az élménybe.

Ahogy beleszerettem az élménybe életem női mellett is.

Lassan lépkedek az utcák kövén. Ráérek. Ez a nap az enyém. Senki másé. Nálam van az a CD, amire feltettem pár zenét, hangulatfestőnek. A tervem, hogy felmegyek a hegyek közé – ki a városból, fel fölé, közben pedig hallgatom a zenéket, ízlelgetem az élményt és felidézem az ide vezető út emlékeit.

Szeretek emlékezni. Az út, amin járok, csak az enyém. Az ismerős kanyarokat, fordulókat, hurkokat barátként üdvözlöm. Jó ismerőseim a hullámhegyek és –völgyek is…

Sokszor elgondolkodtam, hogy mások más döntések nyomán más utakon járva vajon gazdagabb életet tudhatnak-e magukénak…? Végül arra jutottam, hogy az utak eltérhetnek egymástól, lehetnek mások a színek, de a lényeg az, hogy a szemünk mit fog fel belőlük. Ahogy Terabithia földjét is láthatja bárki, aki nyitva tartja az elméjét…

Belépek a szalonba. Már mindent előkészítettek, nekem csak aláírnom kell, és elintézni az utalást. Készségesek – na persze. Jattoltam, hogy negyed órán belül úton lehessek.

Aláírom a papírokat. Felhívom a bankom. Elküldik email-ben az utalás bizonylatát. Az üzletkötő átnyújtja a kulcsaim. Kéri, hogy kövessem, hátul menetkész feltankolva az autóm. Kisétálunk egy egyszerű ajtón, megcsipogtatom a riasztót, villannak a lámpák – a papírokat bedobom hátra.

Kezet rázunk az eladóval, majd beülök, és behúzom az ajtót. Gyújtás. A motor halkan mordul, csendes az alapjárat. CD a lejátszóba, pár pillanat és felcsendül a zene.

Lehunyom a szemem, és élvezem az ülés tartását. Beszívom azt az illatot – a saját kocsim illatát. Ujjaim végig futnak a kárpit ívein, az ajtók élein.. Hangosítok a zenén, hogy mindent kitöltsön, beállítom a tükröket, az ülést, a kormányt…

Minden készen áll.

Vajon én kész vagyok…?

Igen! Igen. Készen vagyok, hogy elinduljak egy új úton. Készen vagyok rá, hogy megéljem a sikert, a hitem erejét, a diadalt, elfogadjam az elismerő szavakat, a tényt, hogy képes vagyok teremteni…

Lassan indulok el, finoman lépek a gázra, élvezem, ahogy suhanni kezdünk. A parkolóból kifelé a gázra lépek, és teszek pár csikorgós-dinamikus jobbra-ballra riszát – amúgy búcsúzásként-üdvözlésként.

Aztán kikanyarodok a forgalomba, dobogó szívvel, büszkeségtől és örömtől feszülő mellkassal, és a hegyek felé fordulok. Kóstolgatom a váltót, a pedálok és a kormány érzékenységét. Bár már néptelen utakon lehetnénk – édes kettesben, csak mi ketten…!

Nincs határ előttem…

Bármire képes vagyok.