Szükségszerű?

Mindenhonnan ilyenekről hallok:

"ndl azt mondja, időhiány, én meg azt, hogy ez a minek etetni a halat, ha már úgyis bekapta a horgot című műsor kezdete, amiben már akár három nap elteltével sem vagyok hajlandó vállalni a hal szerepét.

azon gondolkoztam, melyik az a nő, aki elviseli, esetleg észre sem veszi a beetetés után következő hirtelen pálfordulást, hogy azt mondja, eleget skandáltam neked, hogy szeretlek, már úgyis tudod, ülj le ide, maradj csendben és várj, míg visszajövök. arra jutottam, hogy ez az a nő, akinek vagy meggyőződése, hogy nem kell másnak, vagy valóban nem kell másnak. ezt az önbizalomhiányos, félrevezetett, legjobb esetben csak gyáva nőt veszik el előszeretettel, és hívják a későbbiekben a lusta férfiak köznyelven jó feleségnek. én viszont inkább megszököm, mintsem megdögöljek.
szakításunk pozitív hatásait egyébként már a napokban is éreztem, például azt a megkönnyebbülést, amikor a facebookon úgy pattant fel az esküvői fotója az üzenőfalon, és nézett velem farkasszemet a neje, hogy ő épp nem mögöttem feküdt az ágyban. utólag már tisztában vagyok azzal, hogy alkalmatlan vagyok szeretőnek. de ezt a fogyatékosságomat könnyedén feldolgozom." (by: nefi)

Vajon valóban csak így működhetünk...?

Ha visszagondolok a hoszíbbakra...
Sajnos azt kell mondanom, hogy ez valósult meg, amikor nem volt mögötte igazi, komoly érzelem.
De amikor volt...?
Akkor is ilyennek tűnt...?

Amikor hullára dolgoztam magam a közös jövőnkért...?
Amikor elaludtam az ágyban, ahelyett, hogy vele lettem volna...?

Miközben a közös életünk lebegett a szemem előtt...?

Ennyire nem vagyunk képesek megérteni egymást...?