Mit szeretek...?

"...A Létnek tudomása sincs a mi illúzióinkról meg játékainkról. A Lét csak önmagáról tud, ő tökéletes és befejezett, hasonlatosan önmagához, ilyeneknek tud bennünket is.
 - Nem vagyok biztos benne, hogy szeretnék-e tökéletes és befejezett lenni. Ha már szóba került az unalom...
 - Nézz fel az égre - vágott közbe, és a hirtelen témaváltáson meglepődve fölnéztem. A kelő Hold első sugarai ezüstösen rajzolták ki a magas, tépett cirruszfelhők körvonalait.
 - Szép - mondtam.
 - Tökéletes?
 - Az égbolt mindig tökéletes, Don - feleltem.
 - Azt akarod mondani, hogy bár minden pillanatban változik, az égbolt mégis mindig tökéletes?
 - Hű, de okos vagyok. Azt!..."

(Illúziók 95p.)

A buszon olvastam - vagy a két busz közt, a megállóban, nem tudom.
De elgondolkodtam - mintegy felismerésként hatott rám e pár sor. Hanyadjára olvasom? - ezt sem tudom megmondani.

"Az égbolt mindig tökéletes."

"Azért vagyunk itt, mert szeretünk együtt csinálni dolgokat."

Eszembe jutott egy pár nappal korábbi beszélgetés, amelyben szóba kerültek korábbi döntések is, melyek az utamat alakították. Döntések, melyeket mások hoztak meg, anélkül, hogy bevontak volna, mint egyenrangú felet.

És elöntött a bizonyosság, hogy - "bár mindig változunk, mégis tökéletesek vagyunk. Mint az égbolt."

Hogy a kor, a felettünk eltelő idő és a nyomában járó változások valójában csak látszólagos változások. Mert mindaz, amit felfedezünk egymásban, mindig, kezdetektől ott volt, ott van bennünk...

Hiszen tökéletes ott belül minden ember…

Tehát ha szeretlek, akkor Téged szeretlek – nem azt, amilyen most vagy – hisz ez csak egy szelete, egy pillanata a valóságnak. Mindegy, hogy hány éves vagy, mindegy, hogy öregnek, avagy fiatalnak látszol éppen, hogy férfinak, avagy nőnek…

Azt szeretem, aki odabenn vagy – azt, aki mindig is voltál és leszel.