" 8.
Wisconsin államban, Hammondban fejeztük be a napot, megrepültettünk egypár hétfői utast, aztán bementünk a városba enni, és most visszaindultunk a repülőgépekhez.
- Don, teljesen igaz, hogy ez az élet lehet érdekes, vagy unalmas, aszerint, hogyan döntünk, milyenné akarjuk alakítani. De még a legszikrázóbban értelmes pillanataimban sem voltam képes soha rájönni, hogy elsősorban miért is vagyunk itt. Mondj már valamit erről!
Elballagtunk a vasbolt mellett (zárva volt), elhagytuk a mozit (az nyitva volt, a Butch Cassidy és a Sundance Kölyök ment), és válasz helyett a tag megállt ajárdán, és visszafordult.
- Van nálad pénz, ugye?
- Dögivel. De miért?
- Nézzük meg a filmet - mondta. - Veszel jegyet?
- Nem tudom, Don. Menjünk inkább. Vissza akarok jutni a gépekhez. Nem szeretem sokáig magukra hagyni őket. - Mitől lett ennek hirtelen ilyen fontos egy film?
- A gépekkel semmi gond. Gyerünk, nézzük meg a filmet.
- Már elkezdődött.
- Hát akkor lekéssük az elejét.
Már vette is a jegyet. Bementem mögötte a sötétbe, és leültünk valahol hátul. Ahogy a derengésben kivettem, vagy ötvenen lehettek a teremben.
Egy idő után teljesen megfeledkeztem róla, hogy minek is jöttünk be, elkapott a cselekmény, ezt a filmet mindig is klasszikus alkotásnak tartottam; most láttam harmadszor. Ha az ember jó filmet néz, az idő rendhagyóan múlik, nyúlik, önmagába vissza-visszatér, így történt most is. Egy kis ideig a technikai részleteket figyeltem... hogyan tervezték meg az egyes jeleneteket, hogyan tűnnek át egymásba, miért következik ez a rész most és nem később. Ilyen szemmel akartam nézni a filmet, de aztán megint elragadott a sztori, és belefeledkeztem.
A film végén jártunk, Butchot és a Kölyköt éppen körülzárta az egész bolíviai hadsereg, amikor Shimoda megérintette a vállamat. Közelebb húzódtam hozzá, de közben le nem vettem a szemem a vászonról, akármit akar is mondani a tag, igazán várhatna vele addig, amig a film véget ér.
- Richard?
- Mi van?
- Miért vagy itt?
- Don, ez jó film. Pszt. - A vérrel borított Butch és a Kölyök éppen arról beszéltek, miért kell Ausztráliába menniük.
- Miért jó? - kérdezte Shimoda.
- Jó nézni, Don. Később elmagyarázom.
- Kapcsolj ki belőle. Ébredj fel. Az egész csak illúzió.
Idegesített.
- Donald, már csak pár perc van hátra, utána beszélhetünk, amiről akarsz. De most hagyd, hogy nézzem a filmet, oké?
Nyomatékos, drámai hangon suttogta:
- Richard, miért vagy itt?
- Miért, hát mert azt akartad, hogy bejöjjünk! - Visszafordultam a vászon felé, látni akartam a film végét.
- Nem kellett volna bejönnöd, mondhattad volna azt, hogy kösz, nem.
- DE NEKEM TETESZIK A FILM... - Az előttünk ülő férfi hátrafordult, és egy pillanatra szúrósan rám meredt. - Tetszik a film, Don; baj?
- Dehogy, semmi baj - mondta, és ettől kezdve meg sem mukkant a film végéig. Hallgatott még akkor is, amikor a használttraktor-telep mellett mentünk, kifelé tartottunk a sötétbe, a földekre, a repülőgépekhez. Eső lesz, nem is sokára, gondoltam.
Eszembe jutott, milyen különösen viselkedett a tag a moziban.
- Te mindent csak jó okkal teszel, Don?
- Néha.
- Mi volt ez a mozi-ügy? Miért akartad hirtelen mindenáron megnézni azt a filmet?
- Kérdeztél tőlem valamit.
- Igen. És tudsz rá válaszolni?
- Ez volt a válaszom. Azért mentünk be a moziba, mert kérdeztél tőlem valamit. A mozi volt a válasz a kérdésedre.
Tudtam, hogy mosolyog.
- És mit kérdeztem tőled?
Hosszú, kínos csend következett.
- Azt mondtad, hogy még a legszikrázóbban értelmes pillanataidban sem voltál képes soha rájönni, hogy elsősorban miért is vagyunk itt. És arra kértél, hogy mondjak már valamit erről.
Igen, mostmár eszembe jutott.
- És a mozi volt a válaszod.
- Igen.
- Aha.
- Nem érted - állapította meg.
- Nem.
- Jó volt a film - mondta -, de a világ legjobb filmje is csak illúzió, nem? A képek még csak nem is mozognak, csupán úgy tetszik. Egy sötétben kifeszített sík vásznon játszik a fény, és ettől látszólag mozognak a dolgok rajta.
- Hát, igen - kezdtem érteni.
- Az emberek, bárki, aki bárhol elmegy bármilyen filmet megnézni, miért teszi vajon, amikor csak illúzió az egész?
- Hát, hogy szórakozzanak - feleltem.
- Szórakozás. Igaz. Egy.
- Tanulságos lehet.
- Mindig tanulságos. Tanulás. Kettő.
- Fantázia, szökés.
- Az is szórakozás. Egy.
- Technikai érdeklődés. Hogy lássák, hogyan is csinálják a filmet.
- Tanulás. Kettő.
- Szökés az unalom elől...
- Szökés. Ez már volt.
- Társaság. Hogy együtt legyenek a barátaikkal- mondtam.
- Ez arra ok, hogy odamenjenek, de nem arra, hogy megnézzék a filmet. És különben is, szórakozás. Egy.
Akármivel is hozakodtam elő, a tag felemelt két ujja közül valamelyik vonatkozott rá; az emberek vagy azért néznek filmeket, hogy szórakozzanak, vagy hogy tanuljanak belőlük, vagy mindkét okból.
- A film pedig olyan, akár egy létidő, igaz, Richard?
- Igaz.
- Akkor ugyan miért választ valaki magának gonosz létidőt, horrorfilmet?
- Nem egyszerűen szórakozni mennek a horrorfilmekre; már akkor tudják, hogy horrort fognak látni, amikor elindulnak.
- De miért?...
- Te szereted a horrorfilmeket?
- Nem én.
- Láttál már valaha egyet is?
- Nem.
- De van egy csomó olyan ember, aki pénzt és időt nem kímélve bámulja a horrorfilmeket meg a szappanoperákat, amelyeket pedig mások eszméletlenül unalmasnak találnak...? - A befejezést rám hagyta.
- Van.
- A horrorkedvelőknek nem kell megnézniük a neked tetsző filmeket, neked meg nem kell horrort nézned. Ezt hívják úgy, hogy "szabadság".
- De miért akarná bárki is, hogy halálra rémítgessék? Vagy hogy agyonunja magát?
- Mert úgy vélik, hogy megérdemlik, mert ők is rémítgettek valaki mást, vagy szeretnek rémülten borzongani, vagy azt hiszik, hogy a film úgy jó, ha unalmas. Hinnéd-e, hogy egy csomó ember, általuk tökéletesen elfogadhatónak tartott okból örömmel hisz benne, hogy tehetetlenül fog sodródni a saját filmjében? Nem, te ezt nem vagy képes elhinni.
- Nem, tényleg nem vagyok képes - mondtam.
- Márpedig, amíg ezt meg nem érted, addig rejtély marad számodra, hogy miért vannak olyan szerencsétlen emberek. Azért szerencsétlenek, mert azt választották, hogy szerencsétlenek legyenek, és ez így is van rendjén, Richard!
- Hm.
- Játékos kedvű, szórakozni vágyó teremtmények vagyunk mi, a világegyetem vidrái. Ugyanúgy nem halhatunk meg, ugyanolyan kevéssé sérülhetünk, akárcsak azok az illúziók a filmvásznon. De hihetjük, hogy sérültünk, mégpedig olyan rémisztő mértékben, ahogyan csak tetszik. Hihetjük, hogy áldozatok vagyunk, hogy megölnek bennünket vagy hogy mi megölünk valakit, hogy kénye-kedve szerint hány-vet bennünket a jószerencse és a balvégzet.
- Sok-sok létidőn át? - kérdeztem.
- Hány filmet láttál, Richard?
- Ó.
- Vannak filmek, amelyekben ezen a bolygón élsz, és olyanok, amelyekben másokon; ami csak a térben és az időben történik, az mind-mind mozi, illúzió - mondta. - De egy-egy ideig rengeteget tanulhatunk ezekből az illúziókból, és remekül szórakozhatunk általuk, nem?
- Meddig lehet elmenni ezzel a film-dologgal, Don?
- Meddig akarsz elmenni? Ezt a filmet ma részben azért nézted meg, mert én így akartam. Rengetegen választanak azért egy-egy létidőt, mert szeretnek együtt csinálni dolgokat. A színészek, akiket ma ebben a filmben láttál, más filmekben is játszottak együtt - a mai előtt vagy utána, attól függ, melyik filmet láttad előbb, de más-más filmvásznon akár egyidejűleg is láthatod őket. Megvesszük a jegyet a filmekhez, megváltjuk hozzájuk a belépőt azáltal, hogy beleegyezünk: el fogjuk hinni, hogy a tér valóség és hogy az idő valóság... Egyik sem igaz, de aki ezt az árat nem hajlandó megfizetni, nem jelenhet meg ezen a bolygón, sem semmilyen más tér-idő rendszerben.
- Léteznek olyan lények, akiknek egyáltalán nincs létidejük a tér-időben?
- Léteznek olyan emberek, akik egyáltalán soha nem mennek moziba?
- Értem. Ők más módon tanulnak?
- Jól gondolkozol - mondta elismerően. - A tér-idő meglehetősen primitív iskola. De rengeteg ember szívesen marad az illúzióknál, még akkor is, ha unalmas, és nem siettetik, hogy fény gyúljon a fejükben.
- Ki írja a filmeket, Don?
- Nem furcsa, hogy mennyi mindent tudunk, csak magunkat kell kérdeznünk, ahelyett, hogy másoknak tennénk fel a kérdéseket? Ki írja a filmeket, Richard?
- Mi magunk - feleltem.
- És kik a színészek?
- Mi.
- Ki az operatőr, a világosító, a moziigazgató, a jegyszedő, a jegyügynök, és ki figyeli, hogy hogyan végzik a dolgukat? Ki az, aki amikor csak tetszik neki, akár a film közepén is kisétálhat, és annyiszor nézheti meg újra meg újra, ahányszor csak akarja?
- Hadd tippeljek - mondtam. - Aki csak akarja?
- Elegendő neked ennyi szabadság? - kérdezte.
- És ezért ilyen népszerűek a filmek? Mert ösztönösen tudjuk, hogy a saját létideink párhuzamai?
- Lehet, hogy igen...lehet, hogy nem. Nem sokat számít, vagy igen? Mi a vetítőgép?
- A tudatunk - mondtam. - Nem. A képzelet. A képzeletünk, mondhatsz, amit akarsz.
- Mi a film?
- Megfogtál.
- Bármi legyen is, a jóváhagyásunkkal kerül a képzeletünkbe?
- Tlán így van, Don.
- Végy a kezedbe egy filmtekercset - folytatta. -A film kész, kerek egész - ott van a szalagon a kezdete, a közepe, a vége, minden, ugyanazon pillanatban, a másodperc ugyanazon milliomodnyi részében. A film az általa rögzített idő fölött létezik, és ha sok filmet láttál már, nagy általánosságban tudni is fogod, mi fog történni, még mielőtt belépnél egy moziba: harcok és izgalmak, nyertesek és vesztesek, romantika és katasztrófa; tudod te jól, hogy ilyenek lesznek a filmben. De ahhoz, hogy magával ragadjon, hiszen akkor élvezed igazán, be kell fűzni a filmszalagot a vetítőgépbe, és át kell futtatni a lencse előtt percről percre... az illúzióknak tér és idő kell ahhoz, hogy tapasztalhasd őket..."
Wisconsin államban, Hammondban fejeztük be a napot, megrepültettünk egypár hétfői utast, aztán bementünk a városba enni, és most visszaindultunk a repülőgépekhez.
- Don, teljesen igaz, hogy ez az élet lehet érdekes, vagy unalmas, aszerint, hogyan döntünk, milyenné akarjuk alakítani. De még a legszikrázóbban értelmes pillanataimban sem voltam képes soha rájönni, hogy elsősorban miért is vagyunk itt. Mondj már valamit erről!
Elballagtunk a vasbolt mellett (zárva volt), elhagytuk a mozit (az nyitva volt, a Butch Cassidy és a Sundance Kölyök ment), és válasz helyett a tag megállt ajárdán, és visszafordult.
- Van nálad pénz, ugye?
- Dögivel. De miért?
- Nézzük meg a filmet - mondta. - Veszel jegyet?
- Nem tudom, Don. Menjünk inkább. Vissza akarok jutni a gépekhez. Nem szeretem sokáig magukra hagyni őket. - Mitől lett ennek hirtelen ilyen fontos egy film?
- A gépekkel semmi gond. Gyerünk, nézzük meg a filmet.
- Már elkezdődött.
- Hát akkor lekéssük az elejét.
Már vette is a jegyet. Bementem mögötte a sötétbe, és leültünk valahol hátul. Ahogy a derengésben kivettem, vagy ötvenen lehettek a teremben.
Egy idő után teljesen megfeledkeztem róla, hogy minek is jöttünk be, elkapott a cselekmény, ezt a filmet mindig is klasszikus alkotásnak tartottam; most láttam harmadszor. Ha az ember jó filmet néz, az idő rendhagyóan múlik, nyúlik, önmagába vissza-visszatér, így történt most is. Egy kis ideig a technikai részleteket figyeltem... hogyan tervezték meg az egyes jeleneteket, hogyan tűnnek át egymásba, miért következik ez a rész most és nem később. Ilyen szemmel akartam nézni a filmet, de aztán megint elragadott a sztori, és belefeledkeztem.
A film végén jártunk, Butchot és a Kölyköt éppen körülzárta az egész bolíviai hadsereg, amikor Shimoda megérintette a vállamat. Közelebb húzódtam hozzá, de közben le nem vettem a szemem a vászonról, akármit akar is mondani a tag, igazán várhatna vele addig, amig a film véget ér.
- Richard?
- Mi van?
- Miért vagy itt?
- Don, ez jó film. Pszt. - A vérrel borított Butch és a Kölyök éppen arról beszéltek, miért kell Ausztráliába menniük.
- Miért jó? - kérdezte Shimoda.
- Jó nézni, Don. Később elmagyarázom.
- Kapcsolj ki belőle. Ébredj fel. Az egész csak illúzió.
Idegesített.
- Donald, már csak pár perc van hátra, utána beszélhetünk, amiről akarsz. De most hagyd, hogy nézzem a filmet, oké?
Nyomatékos, drámai hangon suttogta:
- Richard, miért vagy itt?
- Miért, hát mert azt akartad, hogy bejöjjünk! - Visszafordultam a vászon felé, látni akartam a film végét.
- Nem kellett volna bejönnöd, mondhattad volna azt, hogy kösz, nem.
- DE NEKEM TETESZIK A FILM... - Az előttünk ülő férfi hátrafordult, és egy pillanatra szúrósan rám meredt. - Tetszik a film, Don; baj?
- Dehogy, semmi baj - mondta, és ettől kezdve meg sem mukkant a film végéig. Hallgatott még akkor is, amikor a használttraktor-telep mellett mentünk, kifelé tartottunk a sötétbe, a földekre, a repülőgépekhez. Eső lesz, nem is sokára, gondoltam.
Eszembe jutott, milyen különösen viselkedett a tag a moziban.
- Te mindent csak jó okkal teszel, Don?
- Néha.
- Mi volt ez a mozi-ügy? Miért akartad hirtelen mindenáron megnézni azt a filmet?
- Kérdeztél tőlem valamit.
- Igen. És tudsz rá válaszolni?
- Ez volt a válaszom. Azért mentünk be a moziba, mert kérdeztél tőlem valamit. A mozi volt a válasz a kérdésedre.
Tudtam, hogy mosolyog.
- És mit kérdeztem tőled?
Hosszú, kínos csend következett.
- Azt mondtad, hogy még a legszikrázóbban értelmes pillanataidban sem voltál képes soha rájönni, hogy elsősorban miért is vagyunk itt. És arra kértél, hogy mondjak már valamit erről.
Igen, mostmár eszembe jutott.
- És a mozi volt a válaszod.
- Igen.
- Aha.
- Nem érted - állapította meg.
- Nem.
- Jó volt a film - mondta -, de a világ legjobb filmje is csak illúzió, nem? A képek még csak nem is mozognak, csupán úgy tetszik. Egy sötétben kifeszített sík vásznon játszik a fény, és ettől látszólag mozognak a dolgok rajta.
- Hát, igen - kezdtem érteni.
- Az emberek, bárki, aki bárhol elmegy bármilyen filmet megnézni, miért teszi vajon, amikor csak illúzió az egész?
- Hát, hogy szórakozzanak - feleltem.
- Szórakozás. Igaz. Egy.
- Tanulságos lehet.
- Mindig tanulságos. Tanulás. Kettő.
- Fantázia, szökés.
- Az is szórakozás. Egy.
- Technikai érdeklődés. Hogy lássák, hogyan is csinálják a filmet.
- Tanulás. Kettő.
- Szökés az unalom elől...
- Szökés. Ez már volt.
- Társaság. Hogy együtt legyenek a barátaikkal- mondtam.
- Ez arra ok, hogy odamenjenek, de nem arra, hogy megnézzék a filmet. És különben is, szórakozás. Egy.
Akármivel is hozakodtam elő, a tag felemelt két ujja közül valamelyik vonatkozott rá; az emberek vagy azért néznek filmeket, hogy szórakozzanak, vagy hogy tanuljanak belőlük, vagy mindkét okból.
- A film pedig olyan, akár egy létidő, igaz, Richard?
- Igaz.
- Akkor ugyan miért választ valaki magának gonosz létidőt, horrorfilmet?
- Nem egyszerűen szórakozni mennek a horrorfilmekre; már akkor tudják, hogy horrort fognak látni, amikor elindulnak.
- De miért?...
- Te szereted a horrorfilmeket?
- Nem én.
- Láttál már valaha egyet is?
- Nem.
- De van egy csomó olyan ember, aki pénzt és időt nem kímélve bámulja a horrorfilmeket meg a szappanoperákat, amelyeket pedig mások eszméletlenül unalmasnak találnak...? - A befejezést rám hagyta.
- Van.
- A horrorkedvelőknek nem kell megnézniük a neked tetsző filmeket, neked meg nem kell horrort nézned. Ezt hívják úgy, hogy "szabadság".
- De miért akarná bárki is, hogy halálra rémítgessék? Vagy hogy agyonunja magát?
- Mert úgy vélik, hogy megérdemlik, mert ők is rémítgettek valaki mást, vagy szeretnek rémülten borzongani, vagy azt hiszik, hogy a film úgy jó, ha unalmas. Hinnéd-e, hogy egy csomó ember, általuk tökéletesen elfogadhatónak tartott okból örömmel hisz benne, hogy tehetetlenül fog sodródni a saját filmjében? Nem, te ezt nem vagy képes elhinni.
- Nem, tényleg nem vagyok képes - mondtam.
- Márpedig, amíg ezt meg nem érted, addig rejtély marad számodra, hogy miért vannak olyan szerencsétlen emberek. Azért szerencsétlenek, mert azt választották, hogy szerencsétlenek legyenek, és ez így is van rendjén, Richard!
- Hm.
- Játékos kedvű, szórakozni vágyó teremtmények vagyunk mi, a világegyetem vidrái. Ugyanúgy nem halhatunk meg, ugyanolyan kevéssé sérülhetünk, akárcsak azok az illúziók a filmvásznon. De hihetjük, hogy sérültünk, mégpedig olyan rémisztő mértékben, ahogyan csak tetszik. Hihetjük, hogy áldozatok vagyunk, hogy megölnek bennünket vagy hogy mi megölünk valakit, hogy kénye-kedve szerint hány-vet bennünket a jószerencse és a balvégzet.
- Sok-sok létidőn át? - kérdeztem.
- Hány filmet láttál, Richard?
- Ó.
- Vannak filmek, amelyekben ezen a bolygón élsz, és olyanok, amelyekben másokon; ami csak a térben és az időben történik, az mind-mind mozi, illúzió - mondta. - De egy-egy ideig rengeteget tanulhatunk ezekből az illúziókból, és remekül szórakozhatunk általuk, nem?
- Meddig lehet elmenni ezzel a film-dologgal, Don?
- Meddig akarsz elmenni? Ezt a filmet ma részben azért nézted meg, mert én így akartam. Rengetegen választanak azért egy-egy létidőt, mert szeretnek együtt csinálni dolgokat. A színészek, akiket ma ebben a filmben láttál, más filmekben is játszottak együtt - a mai előtt vagy utána, attól függ, melyik filmet láttad előbb, de más-más filmvásznon akár egyidejűleg is láthatod őket. Megvesszük a jegyet a filmekhez, megváltjuk hozzájuk a belépőt azáltal, hogy beleegyezünk: el fogjuk hinni, hogy a tér valóség és hogy az idő valóság... Egyik sem igaz, de aki ezt az árat nem hajlandó megfizetni, nem jelenhet meg ezen a bolygón, sem semmilyen más tér-idő rendszerben.
- Léteznek olyan lények, akiknek egyáltalán nincs létidejük a tér-időben?
- Léteznek olyan emberek, akik egyáltalán soha nem mennek moziba?
- Értem. Ők más módon tanulnak?
- Jól gondolkozol - mondta elismerően. - A tér-idő meglehetősen primitív iskola. De rengeteg ember szívesen marad az illúzióknál, még akkor is, ha unalmas, és nem siettetik, hogy fény gyúljon a fejükben.
- Ki írja a filmeket, Don?
- Nem furcsa, hogy mennyi mindent tudunk, csak magunkat kell kérdeznünk, ahelyett, hogy másoknak tennénk fel a kérdéseket? Ki írja a filmeket, Richard?
- Mi magunk - feleltem.
- És kik a színészek?
- Mi.
- Ki az operatőr, a világosító, a moziigazgató, a jegyszedő, a jegyügynök, és ki figyeli, hogy hogyan végzik a dolgukat? Ki az, aki amikor csak tetszik neki, akár a film közepén is kisétálhat, és annyiszor nézheti meg újra meg újra, ahányszor csak akarja?
- Hadd tippeljek - mondtam. - Aki csak akarja?
- Elegendő neked ennyi szabadság? - kérdezte.
- És ezért ilyen népszerűek a filmek? Mert ösztönösen tudjuk, hogy a saját létideink párhuzamai?
- Lehet, hogy igen...lehet, hogy nem. Nem sokat számít, vagy igen? Mi a vetítőgép?
- A tudatunk - mondtam. - Nem. A képzelet. A képzeletünk, mondhatsz, amit akarsz.
- Mi a film?
- Megfogtál.
- Bármi legyen is, a jóváhagyásunkkal kerül a képzeletünkbe?
- Tlán így van, Don.
- Végy a kezedbe egy filmtekercset - folytatta. -A film kész, kerek egész - ott van a szalagon a kezdete, a közepe, a vége, minden, ugyanazon pillanatban, a másodperc ugyanazon milliomodnyi részében. A film az általa rögzített idő fölött létezik, és ha sok filmet láttál már, nagy általánosságban tudni is fogod, mi fog történni, még mielőtt belépnél egy moziba: harcok és izgalmak, nyertesek és vesztesek, romantika és katasztrófa; tudod te jól, hogy ilyenek lesznek a filmben. De ahhoz, hogy magával ragadjon, hiszen akkor élvezed igazán, be kell fűzni a filmszalagot a vetítőgépbe, és át kell futtatni a lencse előtt percről percre... az illúzióknak tér és idő kell ahhoz, hogy tapasztalhasd őket..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)