"Nem az számít, hogy egy hatalmas óceán partján gyönyörködsz a naplementében, vagy lopott perceidben egy pici tó kacsáit nézed. Csak az számít, ül-e melletted valaki."
(Csitáry-Hock Tamás)
Megtanulunk-e együtt maradni...?
Szokták mondani, hogy "kettőn áll a vásár"...
Elegendő lenne, ha az egyik fél "elég fejlett" hozzá...?
Vagy a felismeréssel kell kezdődnie egy kapcsolatnak - és a döntéssel kell folytatódnia, hogy együtt fejlődnek tovább...?
Én kétszer hoztam meg ezt a döntést eddig.
Vajon az én gyengeségem volt a kudarc - vagy elvárható a mások féltől is bizonyos szint...?
Vajon a törekvésünk - hogy alakítsuk a saját valóságunkat - kell erősebbnek legyen, vagy a megérzésnek - a kozmikus közösség érzésének, amely a másikban felismerteti velünk a rendkívülit...?
A megérzésünkhöz kell ragaszkodnunk, vagy a vágyott valóságunkhoz...?
Azt mondták, túl sokat agyalok...
Hogy kapcsoljam ki az agyam, és egy ideig csak tegyem a dolgom anélkül, hogy gondolkodnék...
Akkor most nem sikerült...? :P :D:D:D:D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)