Tanulj, tinó! - avagy Isten nem ver bottal...

Fejlett az empatikus készségem.
Értettem én már kiskoromban is, mikor anyám, vagy nagyanyám - milyen érdekes, hogy a család férfiága meglehetősen szegényes... - szóval mikor anyám, vagy nagyanyám égre emelt szemmel sóhajtott csínytevéseink, botlásaink felett - "Ó Te istenátka..." - értettem én, hogy nem gondolják komolyan...

Hogy ez csak amolyan szólás-mondás, szülői szófordulat...

Az utóbbi időben azonban - mióta próbálom objektíven szemlélni a mögöttem álló utat, és annak eredményeit - kezdek enyhe paranoiával arra gyanakodni, hogy mégiscsak lehetett valami alapja e sóhajoknak...

"Isten nem ver bottal" - tartja a régi intelem, és hajlok rá, hogy elfogadjam bölcsességnak...

Sokkal kifinomultabb, s igazságosságában sokkal kegyetlenebb Ő annál, mintsem megúszhatnám pár száz botütéssel, mint hajdani uralkodók balsorsú talpnyalói...

Pedig...

Vigyázzak, mit kívánok... :/

Néha - azokon a napokon, mikor visszanézve az Idő kerekének visszaforgatásáért elmorzsolok pár bátortalan könnycseppet - néha olyan szívesen visszamennék az időben, hogy a kellő pillanatban egy jólsikerült suhintással képentöröljem hajdani önmagam, és visszasegítsem a helyes útra őt - őt, akire visszanézve már-már belőlem is felszakad a sóhaj:

"Ó, Te istenátka...!"



Kedvelem a kihívásokat.

Bizonyára.

Minden bizonnyal így kell lennie - különben mért hoznám magam lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekbe...?!
Mért emelném azt a bizonyos mércét egyre veszettebb magasságokba, végletekig fokozva a feszültséget, a hajtást, feszítve minden húrt, kijátszva a végső kártyák után a svindler pótlapjait is...?!

Túlélő vagyok. Igazi pionír!

Egy jóérzésű átlagember már bizton mélybe vetette volna magát - vagy szimplán és prózaian éhen döglik...

De én...?

Én még itt vagyok.

"Nem küzdeni mindig, minden áron,
De soha nem hátrálni meg."

Ez lett jelmondatommá - e filozófiával születtem talán - nem tudom.

Végtelen bölcsességében az Úr keresztet tett vállaimra - s e keresztre méltó kihívásként engem magamat feszített, hogy utamon minden léptem emlékezzen a súlyra, a teherre, melyet létezésem e világnak jelent.

Lépdelek Uram, s panasszavakra néma az ajkam - csendes fohászom száll csak az ég alatt:

"Ó, Te istenátka...!"