Szíves figyelmébe ajánlom mindenkinek.
Elnézve az utcák emberét - kifejezetten keresem azokat, akiknek "üres a keze".
Mert egy ideje úgy tűnik, mi vagyunk kevesebben...
Persze vigasztalom magam, dacos tiniszöveggel - "több hely marad nekem" -, mégis rosszul esik látni, mennyire könnyen manipulálhatóak a ma fiataljai...
Nem - nem arról beszélek, hogy tudatmódosítókkal élnek. Néha mind érezzük úgy, hogy nehezünkre esik szembenéznünk a valósággal, az örökös kihívással, ami elé az élet, a tudatunk állít. Mindannyian ittunk már alkoholt - sokan szívtunk már füvet, és jónéhányan próbáltunk komolyabb anyagokat is, hogy átmenetileg eltereljük a figyelmünket a kihívásainkról.
És mégis - a legtöbben nikotinisták közülünk. Egy olyan szenvedély rabláncait vesszük fel, amely kezdetben kifejezetten kellemetlen, erőszak önmagunkon, később veszélyes függőségig komolyodik, bizonyítottan idézve elő tucatnyi halálos betegséget - lerövidítve az egyetlen birtokunkban lévő értéket, amit senki, sohasem lesz képes pótolni - az IDŐT.
Persze, mikor szar az élet, mikor kilátástalanok vagyunk, dühösen vágjuk bárki szemébe, hogy "leszarom!"
Ilyenkor ez így igaz. Hiszen ki akar szenvedni...?
De mi van akkor, mikor az egyetlen, az Igazi Szerelmünk karjaiban fekszünk...? Akkor is menni vágyunk...?
Mi van akkor, mikor miénk a világ?! Mikor évek, vagy akár évtizedek karrierépítő, lemondásokkal teli fáradtságos munkája nyomán a csúcsra érünk...? Mondjuk világhírűvé, vagy dús gazdaggá, elismertté, közkedveltté, hatalmassá válunk...?
Akkor is menni vágyunk...?
Sajnos a szenvedély és a nyomában járó betegség nem válogat...
Nem mondja, hogy "Hagyd! Csak a rossz pillanatokból lopok el..."
Nem fog különbséget tenni a saját kiábrándult elkeseredett, önpusztítást vágyó könnyeink - és a szerelmesünk, gyermekeink szívszakasztó búcsúkönnyei között...
Nem.
S vajon az iskolás, a gimista fiataljaink kilátástalanságba születnek-e, ami indokolná, hogy "menni vágynak"...?
Vagy csupán ostoba mód hagyják (ők és a szüleik) befolyásolni magukat...?!
Reklám-milliárdok, és mások ostobasága által...
Állok a buszmegállóban, és nézem őket. Megyek a körúton, nézem, ahogy megállnak a zebránál...
Ahogy füstölnek.
És látom a nagybátyám, akit elsorvasztott a kór...
Hallom az anyám hangját, akivel üvöltve felesel egy suhanc kölyök, hogy ő nem megy le neki cigiért többet...
Nézem őket, és látom, mivé alázza őket a szenvedély...
Olyan biztosan, ahogy a vérem elfolyik, ha elvágom a torkom... Lassan... Mégis halálbiztosan.
Nézem, ahogy nevetnek önfeledten, és látom a negyvenéves, sovány, csontig aszott nagybátyámat, ahogy a tüdejét kiköpi köhögés közben...
És eszembe jut az összes ismerős hang - mind elmondta már, bizalmasan, büszkén, hogy "én abba hagytam"...
Ahogy mind - "csak ritkán", csak "egyet-egyet", csak "ha ideges vagyok", csak "ha iszom"....
Pedig még nincs mögöttetek a következő 20 év...
Mi lesz akkor...?!
Mit mondhatnék annak a családnak, ahol nagy a boldogság, mert megszületett az első baba - el is jött már ez első születésnap, de még egy fillért sem tettek félre a kicsi jövőjére... Ketten ugyan havi 25-öt szívnak el...
Ők is csak heti 1-2 dobozzal kezdték...
Érdekes film.
Eszembe sem jutott, hogy itt is lehet "játszani az adalékokkal"...
Eszembe sem jutott, hogy néhány fejes anyagi érdekeltségének milliók életét hajlandó alárendelni...
Eszembe sem jutott belegondolni, hogy alakulhat úgy az életem, hogy visszasírom még az elveszett IDŐT...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)