"Sírva vigad a magyar." - mondja a közkeletű szólásmondás.
Hát én inkább azt mondanám, hogy siránkozik, vinnyog ha kell, ha nem...
Mindenki - de tényleg mindenki, akivel csak találkozom, ha felteszem neki a kérdést az ország helyzetéről, azt mondja, szarban a haza.
Mert nincs munka - az állam nem tesz semmit a devizahitelesekért, meg a szegény rendvédelmisek, meg mentősök, meg a rengeteg hajléktalan, és az oktatás és az egészségügy...
Épp most olvastam.
Mindezzel csak két bajom van:
Egy: az "állam" emberekből áll. Belőlünk. Olyanokból, mint mi.
Persze - akik odakerülnek lopnak. Mind, aki megteheti. De nem itt van a baj... Ha 10 millióból csak 357-en lopnának, nos, akkor aranyéletünk lenne.
Csakhogy lop itt mindenki. Ellopjuk egymástól - terhes anyáktól, éhező nincstelenektől, iskolásoktól és nyomorultaktól, fogyatékosoktól és naiv hiszékenyektől, alulképzettektől, és megfáradt szerencsétlenektől.
Amikor döntünk, hogy a polcainkra kikerülő portékánk - mindegy, hogy szolgáltatunk, vagy terméket állítunk elő, értékesítünk, vagy magánórát adunk, haszonbérlünk, vagy hitelezünk...
Egymást segítjük ki a munkánkkal - és egymás szájától vesszük el a falatot, amikor az árainkban csak a saját hasznunk dollárjeleit számolgatjuk...
Gondolok itt a kereskedőkre, vagy a piaci árusokra, az üzletláncok vezetőire és az epret, cseresznyét kocsiplatóról (899-ért) áruló bárkikre...
Ha mi magunk elfelejtjük a reális ár/érték arányt használni a munkánk árazásánál, ha ezen felül még arra is játszunk, hogyan adhatjuk a legkevesebbet a legtöbb pénzért a másiknak - miért várjuk, hogy a vezetőink ne ugyanígy játsszák a játékaikat...?
És persze viszont.
A kérdés az, hogy érdemes-e vitatkoznunk azon, ki változtasson először, vagy elkezdjük mi az "okosabb jogán" - és változtatunk a világon, ha nem tetszik amit látunk...
Kettő: munka annyi van ebben az országban, mint a szemét. Az idézett cikkből is csak ez derül ki.
Rengeteg teendőnk van. Csak nem biztos, hogy a fogyasztói társadalmi képnek megfelelő értékmérők szerint kellene megálmodnunk a vágyainkat, hanem inkább egymásért, összefogva dolgozni - megtanulni (újra megtanulni), mi az a megosztás, mi a szeretet.
Tenni valamit azért, mert helyes és mert jó - s nem a fizetség alapján ítélni meg a hasznosságát.
Szerintem.
Hát én inkább azt mondanám, hogy siránkozik, vinnyog ha kell, ha nem...
Mindenki - de tényleg mindenki, akivel csak találkozom, ha felteszem neki a kérdést az ország helyzetéről, azt mondja, szarban a haza.
Mert nincs munka - az állam nem tesz semmit a devizahitelesekért, meg a szegény rendvédelmisek, meg mentősök, meg a rengeteg hajléktalan, és az oktatás és az egészségügy...
Épp most olvastam.
Mindezzel csak két bajom van:
Egy: az "állam" emberekből áll. Belőlünk. Olyanokból, mint mi.
Persze - akik odakerülnek lopnak. Mind, aki megteheti. De nem itt van a baj... Ha 10 millióból csak 357-en lopnának, nos, akkor aranyéletünk lenne.
Csakhogy lop itt mindenki. Ellopjuk egymástól - terhes anyáktól, éhező nincstelenektől, iskolásoktól és nyomorultaktól, fogyatékosoktól és naiv hiszékenyektől, alulképzettektől, és megfáradt szerencsétlenektől.
Amikor döntünk, hogy a polcainkra kikerülő portékánk - mindegy, hogy szolgáltatunk, vagy terméket állítunk elő, értékesítünk, vagy magánórát adunk, haszonbérlünk, vagy hitelezünk...
Egymást segítjük ki a munkánkkal - és egymás szájától vesszük el a falatot, amikor az árainkban csak a saját hasznunk dollárjeleit számolgatjuk...
Gondolok itt a kereskedőkre, vagy a piaci árusokra, az üzletláncok vezetőire és az epret, cseresznyét kocsiplatóról (899-ért) áruló bárkikre...
Ha mi magunk elfelejtjük a reális ár/érték arányt használni a munkánk árazásánál, ha ezen felül még arra is játszunk, hogyan adhatjuk a legkevesebbet a legtöbb pénzért a másiknak - miért várjuk, hogy a vezetőink ne ugyanígy játsszák a játékaikat...?
És persze viszont.
A kérdés az, hogy érdemes-e vitatkoznunk azon, ki változtasson először, vagy elkezdjük mi az "okosabb jogán" - és változtatunk a világon, ha nem tetszik amit látunk...
Kettő: munka annyi van ebben az országban, mint a szemét. Az idézett cikkből is csak ez derül ki.
Rengeteg teendőnk van. Csak nem biztos, hogy a fogyasztói társadalmi képnek megfelelő értékmérők szerint kellene megálmodnunk a vágyainkat, hanem inkább egymásért, összefogva dolgozni - megtanulni (újra megtanulni), mi az a megosztás, mi a szeretet.
Tenni valamit azért, mert helyes és mert jó - s nem a fizetség alapján ítélni meg a hasznosságát.
Szerintem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)