Kölykök

Ma kisegítő pótszülőként funkcionáltam a délután folyamán.

Katicát szeretem, mert a spontán helyzetek embere - így mikor a 6 nyolcéves kiscsajt kiterelgette a liftből a földszinten, közölte velem, hogy induljunk el, mindjárt jön, csak fönn felejtette a fényképezőgépet... "Fatal error..."

Hát mivel is indulhatna egy szülinapi party, mint egy vödör hidegvízzel...?! :D

Legalább azt tudnám, hogy hová megyünk...?! "Menjetek a hang után" - ez volt a liftből kiszűrődő instrukció - aztán már loholhattam is a nekieredő gyereksereg után, hogy valahogy megfeleljek pótszülői felelősségemnek - és ne engedjem őket autó alá szaladni...

Végülis egész szerencsém volt, hogy csupa leányzót fogtam ki - mint megtudtam tőlük, fiúkat nem hívtak a buliba, mert ők "olyan vadak"... -, szóval a csajok egész megbízhatónak bizonyultak, ami a közlekedést és a szétszóródást illeti. Épségben átjutottunk az Andrássy túloldalára, ahol a Liszt-téren Alma-koncert volt, meg arcfestés, meg pantomimes, meg lufibohóc, meg bűvész... :)

Némi sorbanállás árán lett hamarost két lepkénk, egy virágunk, meg négy lufink - pofira festve.

Érdekes volt látni a gyermeki vonások mögött sejthető női harmóniát, amit kiemelt a művésznő az egyszerű, lágy ecsetvonások íveivel.

Megcsapott a gondolat, hogy - bizony, hamar nyolc éves lesz a lányom, ha egyszer megszületik... (Végre...?)

Nyolc év, az majdnem egy évtized - és ez egy majdnem-évtized - illetve még egy - az én életemből is...

Érdekes volt látni, hogy eltérnek már ebben a korban a személyiségek... És látni azokat a hiányosságokat, amiket az elégtelen szülői jelenlét (mókuskerék) eredményezhet...
(Engem pl. kifejezetten zavart, hogy bár az arcfestés teljesen ingyenes volt, mint az egész rendezvény, mégis talán, ha minden 5. gyerkőcnek jutott eszébe megköszönni a festőnek, hogy kipingálta, vagy a bűvésznek, hogy megmutatta a trükköket...)



Furcsa.

Észre sem vettem, és felnőttem.
Ez csak az utóbbi hetekben tudatosult így.
Az önfenntartás nem lehetett értékmérő - hiszen már lassan majd egy évtizedes programom. A szerelem megélése még régebbi. A felelősségvállalás is.
Mi változott hát...? A tény, hogy lassan belépek a 30-asok klubjába...? Hogy innen már a 40 felé vezet az út...?
Hiszen ezek csak számok...!
Persze a saját hiedelmünket valósítjuk meg - ami azt jelenti, ha tudat alatt a 100-at tartom az út végének, akkor azzá is válik, és akkor igen csak közeledek a félidőhöz...


Elgondolkodtam azon is, hogy bizony - hiába nincs nálunk olyan biológiai "kényszer", mint a nőknél - ha egy bizonyos nőhöz kötjük a terveinket, akkor bizony igazodnunk kell "az Ő órájához"... És ezt én lehet, hogy túl későn ismertem fel...

...