Szerintem a változás nem egyenlő az elmúlással. És ezt fontos hangsúlyoznunk. Ahogy Te is erre jutottál.
Egyetértek Veled abban, hogy "az van, amit hiszel". És tovább menve hiszem, hogy képesek vagyunk bizonyos dolgokban "állandóságot fenntartani". Ezek lehetnek azok a tényezők, amelyekben hiszünk. Az elveink közül az "időtállóak" - vagyis amelyeket megfelelő alapokra helyeztünk -, a világképünk elvont elemei - azok az axiomatikus határvonalak, amelyeket valaha, valamiért elfogadtunk határoknak - pl. nem veszem el más életét, nem tiprok el másokat világi hívságokért, stb.
Ezekben pl. létezik "állandóság" - persze az én "vonatkoztatási rendszeremen" belül, az én valóságomban.
Úgy gondolom, az "élet értelme" megtanulni elfogadni a változást, megtanulni a pozitívumot (lehetőséget, fejlődést) látni a változásban - és nem utolsó sorban megtanulni "meglovagolni", kedvünk szerint irányítani, kihasználni, megélni a változást - azaz "formálni a valóságot".
Lehet bár mulandó az életben számtalan dolog - az értelme a tapasztalás és a tanulás.
"...Testvérem kapcsolatánál jött fel a legtöbbször: hogy bármennyire is biztosak most egymásban, és az érzéseikben, nem lehet tudni, hogy mi lesz 10-20 év múlva. Lehet, hogy más emberek lesznek addigra..."
Nem lehet - egészen bizonyos, hogy más emberek lesznek. Ám a változás csak akkor lehet rossz dolog, ha (feltételezve az alapvető jóságot, mind beállítódást) passzív elszenvedője vagyok.
Ha megtanultam aktív szereplőként megélni a változást, akkor megtanultam irányítani, befolyásolni - tehát terelhetem arra, amerre szeretném.
Egy kapcsolatban pl., ha aktív vagyok - ma nem ez a jellemző, de EZ IS CSAK RAJTUNK MÚLIK -, akkor a változás nem a kapcsolat végét jelenti - sőt, inkább a megerősödését, az elmélyülését, "legrosszabb esetben" az új alapokra helyeződését (amelyet viszont nem rosszként élek meg).
Eddigi tapasztalataim szerint a kapcsolatok azon buknak meg, hogy a felek "ellustulnak", elfelejtenek kommunikálni, passzivitásba süllyednek és hagyják elhalni az érzésvilágot.
Azzal, hogy minden átalakulhat, eltűnhet egy pillanat alatt - a saját tapasztalataim alapján - nem tudok egyetérteni. Szerintem semmi sem egy pillanat alatt történik - max. csak az utolsó pillanatban figyelünk fel a változásra.
Jelenleg nem hiszem, hogy minden értelmetlenné vált volna az életemben, amióta eszerint élek. Sőt! ;)
Talán most értettem csak meg igazán a valódi értelmét... :)
:)
Üdv: M.I.
Előzmény:
"Azt mondják az egyetlen biztos dolog az életben a változás.
Mi magunk is folyamatosan változunk, fejlődünk, alakulunk. Semmi sem állandó. Ez valahol jó, hisz akkor a rossz dolgok se lehetnek maradandók.
De valahol meg, ha tényleg elhiszed ezt, akkor van bárminek is értelme az életben? Attól még, hogy igaz, nem feltétlenül jó, ha ennek mindig tudatában vagy, ha e szerint éled az életed, ha néha nem veszted el a fejed, és nem hiszed azt, hogy igenis van, ami nem változik.
Sokszor köszön vissza mostanában ez a téma; nemrég olvastam egy naplóban erről, testvéremmel is sokat beszélgettünk a témáról, tegnap P.-vel is előjött.
Testvérem kapcsolatánál jött fel a legtöbbször: hogy bármennyire is biztosak most egymásban, és az érzéseikben, nem lehet tudni, hogy mi lesz 10-20 év múlva. Lehet, hogy más emberek lesznek addigra. De ez persze csak elméleti kérdés, az ő kapcsolatánál amúgy 100%ig mellette vagyok, ha valakiknek van esélyük, akkor azok ők.
De akkor is, ha nem őket vesszük, kiábrándító abba belegondolni, hogy semmi az égvilágon nem biztos, a saját érzelmeid sem, minden eltűnhet, átalakulhat egy pillanat alatt.
És ahogy egyre többször kerül elő ez a téma, rájöttem valamire: hogy itt is, mint annyi dologban, az számít, hogy mit hiszel. Lehet, hogy változik minden, de te hiheted, hogy van, ami állandó. Igazából enélkül talán nincs is értelme semminek, hisz akkor miért küzdj, ha tényleg elhiszed, hogy minden mulandó? Akkor eleve fölöslegessé válik bármiért is harcolni.
Ha a kapcsolatokat nézzük, akkor én eddig úgy gondoltam, hogy nem ígérhetek senkinek semmit. Mert max azt tudom megígérni, amit abban a pillanatban gondolok, érzek.
De így meg semmi értelme.
Most már finomítottam a dolgon. Valahogy úgy látom (hogy ha maradunk a kapcsolati példánál) akkor nyilvánvaló, hogy az is változik, elmúlik a kezdeti lelkesedés, lenyugodtok, talán a szerelem is elmúlik, és átalakul szeretetté. És ez nem baj, ez természetes. De ez nem elmúlás, ez átalakulás. Változás ez is, de ez számomra elfogadható változás. Ezzel együtt tudok élni.
Igazából elfilozofálgatni jó erről a kérdésről, de ha e szerint élsz, akkor minden értelmét veszti. Hinni kell, hogy van, ami állandó."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)