"...Jó lenne Veled lenni..."

"Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Minden a helyén van. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Életedben a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod.

Az igazság az, hogy szeretem. Csillapíthatatlanul szeretem... Az első pillanattól fogva. Akkor is szerettem, amikor meg...esküdtem, hogy nem. Nem tehetek róla, csak érzem.

- El se tudom képzelni nélküled az életemet. Magam előtt is rejtély, hogy jutottam el idáig, de nagyon sok minden, ami lejátszódik bennünk, örök rejtély marad számunkra. Jobb, ha az ember nem sokat gondolkodik ezeken a dolgokon, hanem egyszerűen tudomásul veszi őket. Hiábavaló itt minden gondolkodás. Senkinek se tudnám megmagyarázni, miért szerettem beléd.

Nem tudok mást mondani, csak azt: veled szeretném leélni az életemet! Még ha őrültségnek hangzik is. Azzal is tisztában vagyok, hogy csak most kezdjük megismerni egymást. Elismerem, hogy ez után a kijelentés után joggal gondolhatod, hogy őrült vagyok. De még soha életemben nem voltam semmiben ilyen biztos. De ha esélyt adnál nekem, nekünk, egész hátralévő életemben igyekeznék bebizonyítani, hogy jól döntöttél! Szeretlek! És nemcsak azért, amilyen vagy, hanem azért is, amilyennek a közös jövőt látom veled.

Csak úgy szép az élet, ha két ember összetalálkozik, és erősen megfogja egymás kezét, és megbecsülik és szeretni tudják egymást, és együtt építgetik az életüket.

Megbocsátottam a megbocsáthatatlant...megpróbáltam pótolni a nélkülözhetetlen embereket és elfeledni az elfeledhetetleneket. Sokszor cselekedtem indulatból. Okoztam csalódást és csalódtam olyanokban, akiktől sosem vártam volna, öleltem hogy védelmet nyújtsak és nevettem, mikor már nem bírtam tovább. Szereztem Örök barátokat. Szerettem és szerettek, de sokszor el is utasítottak - előfordult olyan is, hogy szerettek, de én nem tudtam visszaszeretni. Ujjongtam a boldogságtól, habzsoltam a szerelmet és esküdtem örök hűséget, de volt, hogy teljes erővel mentem a falnak. Sírtam zenehallgatás, vagy fényképalbum lapozgatása közben és felhívtam valakit csak azért, hogy halljam a hangját. Néha elég volt egy mosoly , hogy "szerelmes" legyek. Sokszor éreztem, hogy meghalok a vágytól és féltem, hogy elvesztek valakit, aki nagyon fontos számomra, a végén mégis elvesztettem. De túléltem és még most is élek! Az életet nem csak túléltem és neked sem ajánlom, hogy ezt tedd!

ÉLJ! 

A harcba elszántan kell menni, az életet szenvedélyesen átölelni, emelt fővel veszteni és merészen győzni, mert a világ a bátraké, és az élet túl sokat ér ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon!"
(Charlotte Bronte)

Thx,Niko ;) (Tündérmackó)