Gyengén

Hihetetlen.

Hihetetlen, mennyire képes vagyok feloldódni az érzelmeimben...

A legelemibb, legpőrébb, legostobább érzéseimben - vágyaimban....

Ilyenkor, amikor a leggyengébb vagyok...

Amikor felvillannak képek, amikor - mintha emlékek volnának - meglepnek képek és képsorok - mikor szeretkezünk, mikor behódolunk egymásnak, mikor minden más megszűnik - mikor a végső határ a bőröd és a bőröm, mikor feloldódik tér és idő, mikor megszűnik a távolság, és megszűnik a magány...

Azt hiszed, egyedül vagy, azt hiszed, már régesrég vége - de tévedsz... Mert én ott vagyok - minden elkóborolt pillanatban, minden megszökött percben, mikor elkalandozol, mikor elveszted önmagad, és arra ébredsz, hogy elbambultál... Mikor gondolataid közt tengermoraj visszhangja zsong, mikor repülésből térsz vissza, szárnyatlan, légies önmagad...

Ezerarcú, mindig változó, s örökkön ugyanaz maradsz....

Sóvárog a testem, s lelkem mindig Téged ölel... E kettősség megöl...

Elhagytál - oly régóta már...

Mohó ajkad már nem rám vár, becéző kezed más tájakon jár...

Csak engem kínoz emléked - bár nem az vagy, kire e kastély szíve vár...

Ki vagy...?!
S ki vagyok...?!

Tűnődőn nézek a völgybe - míg ködbe burkolja magát a táj, és elmosódik minden határ - múlt, és jelen, igaz és hamis...

Vajon mért teremtette az Úr az Asszonyt...?

Átoknak, vagy ajándéknak szánta őt...?!

Számomra átok, vagy ajándék...???

Magam sem tudom...