Ki mondja meg?

Ébredés.
Egy újabb nap. Egy újabb, átokverte, nyomorúságos nap...
Élet...? Élet ez egyáltalán...?!
Nap, mint nap - ahogy tükörbe nézek - az a vigyorgó, tenyérbe mászó képű ficsúr megpróbálja elhitetni velem, hogy igen... Hogy ezt érdemlem, sőt! Hogy hálásnak kell lennem érte az illetékeseknek...!
Aztán, ahogy a reggeli forgatagban ismét a jól ismert utakra tévedek, újra és újra belém marnak a vágy hiénái, hogy emlékeztessenek rá - alig pár órája szitkozódó gyűlölettel zuhantam álomtalan álomba, menekülve, de meg nem szökve zsigereket szaggató karmaik, lélekigázó agyaraik elől.
Milyen kifinomult, ördögi (isteni?!) kegyetlenséggel szorítanak engedelmességre minket, ostoba pórokat!?
Lelkünk sóvárog a szépség, a magasztos harmónia után, míg testünket hormonokkal mérgezik, asztrálunkat ösztönökkel verik láncra...
Elrévedő tekintetem mögött láncon sínylődő, veszett kutyaként, acélrudakkal kordában tartott, tébolyult fenevadként szűköl lényem legelemibb része - tombolva tépi, szaggatja magát és kötelékeit!
Gyilkos dühvel feszíti ez a színtelen, szagtalan és íztelen erő - ez az áttetsző méreg, ez a téboly...!
Forró ólomként, gőzölgő higanyként marja végig az ereim mentén, csontig mélyülő sebeim...
Míg estére már kíntól remegő, nyüszítve vonyító, szánalmas korcs marad a reggeli ficsúr helyén...
Bódítószerek ködében bujkálva, enyhet adó elmúlást, a megváltó ébredést remélve éri éji álma.

Áldásnak, vagy emésztő mételynek szánt átok-e az asszonyi szépség...?!
Jutalmam, vagy büntetésem ők...?!

Ki mondja meg...?