Egy életfogytos memoárja - I. rész

Állok a tükör előtt, és nézem ezt az ismerős-ismeretlen arcot...
Magas homlok, furcsán szomorú tekintet, határozott áll...

30 éve élek együtt ezzel az alakkal.

30 éve minden reggel vele kelek, vele fekszem. S mégis olyan szokatlan kívülről látnom... A fontos pillanatokkal nem tudom összekötni, hisz nincs mindig tükör, vagy filmfelvevő, fotóapparát...

Vagy lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé, hogy tekintetekben tükröződni lássam...

30 éve élek együtt vele - fogmosás közben, tajt részegen fetrengve az önsajnálatban, vagy amikor esetlenül ténferegve fogadja az elismeréseket, mikor képtelen mit kezdeni azokban a helyzetekben, amikor határozottságot, sőt némi önző erőszakot várnának egy férfitől.

30 éve élek együtt vele, és mind a mai napig nem tudom, valójában milyen is ő.

Abban a furcsa, visszás helyzetben vagyok, hogy bár nem ismerem igazán, mégsem adatott meg, hogy külső szemmel, függetlenül alkothassak képet róla.
Vicces, nem igaz?!

Fogalmam sincs, milyennek látják őt az emberek. Milyennek élték/élik meg a vele való találkozást, milyennek látják, milyennek hallják őt. Mennyire értik meg, mennyire érzik át, amit szeretne elmondani nekik. Mennyire hiszik el, amit mond - mennyire hiszik el, ha együttérez, ha azt mondja, "megértelek".

Persze azt sem tudhatom, mennyire érti meg őket igazán.



Megszoktam a magányt.

A bezártságot.

E börtönt, melyben egyetlen társam csak ő lehet.

Nem számítok már látogatókra - nehezemre esik hinni bennük, nekik...

Hiszen változnak mind - jönnek, mennek.

Esküdöznek néha, hogy itt maradnak, hogy majd együtt mennyivel jobb lesz - hogy a találkozásunk csoda, hogy boldogok és hogy milyen fantasztikus szerencse, hogy találkoztunk.

Aztán ki előbb, ki utóbb, de mind eltűnnek szépen.


Csak mi maradunk itt, összezárva egymásnak.

Mint két rab, akik idegen nyelven beszélnek. A sakkot mindketten ismerik, s az évtizedek alatt úgy érzik, szinte minden lehetséges partit lejátszottak már...

Míg odakint télre tavasz, majd nyár következik - s újra ősz - ők csak ülnek csendben, az eget figyelik - a rácsok sávozta kék határtalanságot, s el-eltűnődnek, vajon mi bűne lehet a másiknak, hogy ő is ide került...